2005. november 25., péntek

Anglia

Miután Kanadából haza kellet térnünk odahaza szinte fekete-fehérben láttam mindent. De nem csak én a gyerekem is. Nehezményezte hogy miért olyan koszos és büdös városunk levegője illetve miért van mindenhol annyi kutyapiszok. No és hogy miért kell korán reggel enyhén ittas dülöngélő embereket kerülgetni. Miért nem lehet a zebrán átmenni a száguldozó autósoktól es miért savanyú mindenki.Mindezt a hat éves gyerek szemével és szókimondásával. De az én szemem se látott mást. A családtagjaink és az ismerőseink három év alatt tiz évre valót öregedtek. A város lepusztult az élet rosszabb minőségű mint mielőtt elmentünk. Érthető talán hogy nem igazán akartunk ott sokáig időzni. Azért persze igy is két és fél év lett belőle. Első perctől kezdve Anglia volt az uticélunk. Csak épp meg kellet szabadulnunk a kinti életünk megalapozását segitendő örök keresztemtől a lakásunktól. Végül pár év és fél milla kenőpénz árán sikerült túladni rajta. Egy hetünk volt kiköltözni, de megcsináltuk. Végül 2005 Augusztus 13-án megérkeztünk Angliába.


Mivel a férjem 2004-ben már volt idekint egy két hónapos "tanulmány úton" igy először ide jöttünk Chesham-be. Férjem bármi áron szerette volna Londont kihagyni. Ezért aztán itt álltunk egy számomra eszméletlen picinek tűnő viszont gyönyörű városkában egy buszra való csomaggal természetesen szállás nélkül. Egy ismerős végül megszánt minket és pár napra kölcsönadott egy épp felujitásra váró szobát. Egy francia ágy meg a bőröndjeink befértek, más már nem. A következő öt napban az az ágy volt az életterünk. Azon ettünk, aludtunk, játszottunk a gyerekkel. Mit mondjak maradandó élmény volt a szó negativ értelmében. Annak ellenére hogy a napok jó részét nem töltöttük ott. Lakást próbáltunk szerezni magunknak. De rá kellet jönnünk hogy bankszámla, munkahely és itteni referenciák nélkül ez szinte lehetetlen. Még akkor is ha kifizetjük a teljes bérleti időt előre, holott azért az nem kis összeg. Végül rájöttünk ez igy nem megy. Páromat rábeszéltem egy autó megvételére igy legalább azt tudtuk már mivel fogunk költözni. Utolsó szalmaszálként felhivtunk két londoni magyar szállás adással foglalkozó emberkét akikről utóbb kiderült hogy testvérek. Ők adtak ki nekünk szobát végül Wembley-ben. Igaz az indiai negyed kellős közepe viszont a ház frissen felújitott és szép tiszta volt. Először a legkisebb szobát kaptuk meg az emeleten, mert már az volt csak üres. Egy hónappal később lent a föltszinten egy nagyobbat, majd decemberben pont karácsonyra sikerült elfoglalnunk a ház legnagyobb szobáját itt végre négy hónap után ki tudtam pakolni.





Ez utóbbi mármint a kipakolás már rám fért nagyon mert azért négy hónapig bőröndből élni és szó szerint fel slihtolva lakni na ez megfeküdte a gyomromat rendesen. Arról nem is beszélve hogy 9-10 másik emberkével osztoztunk a házon és a közös helyiségeken. Vagyis a konyhán, fürdőszobán és az udvaron. Ha igy él az ember akkor a kisebb-nagyobb össze zörrenések ugye mindennaposak. Bár első perctől kezdve kicsit igyekeztünk kordában tartani a társaságot. Igy nagy zajongások ritkán voltak bár a fölső szint lakóiról minden lépésnél tudtam annyira le hallatszott, ezt viszont nem róhattam föl nekik lévén nem az ő hibájuk volt hanem a ház sajátossága. Közben persze nem unatkoztunk. A férjemnek csináltunk bank kártyát, angol jogositványt, NI numbert, majd vállalkozói kártyát. Két hétig takaritó munkát vállalt, majd később baromi szerencsével bekerült villanyszerelőnek egy épitési céghez. Onnantól kezdve sinen voltunk. Közben a fiamat próbáltam iskolába beiratni. Lejártuk a környék összes suliját de mind zsúfolásig túl volt terhelve és szóba sem álltak velünk. Végül januárban egy távolabbi suliba (busszal fél óra) felvették. Akkor nagyon örültünk neki, de később be kellet látnunk hogy nem a legjobb választás volt. Fiam jószerivel egyedüli fehér gyerekként az osztályban először érdekes volt, majd két héttel később már céltábla. Rendszeresen belekötöttek, megverték. Végül a szüneteket a wc-ben bujkálva töltötte. És egyre jobban utálta az iskolát. Közben a tanárnéni felhivta a figyelmemet azon apróságra miszerint jó lenne ha megtanitanám a fiamat angolul olvasni. Én?!?! Kérdeztem. Hát igen, felelte ő mert hogy erre neki mint tanárnak nincsen ideje. Na ekkor rendült meg végleg a bizalmam a Preston Park School-ban. Holott az angol iskola rendszer ellen már akkor is berzenkedtem mikor kiderült hogy ők nem veszik tekintetbe egy gyerek előéletet vagyis iskolázottságát (a mi esetünkben ennek teljes hiányát) illetve a nyelvtudás béli hiányosságokat sem. Egyedül a gyerek életkora érdekli őket aszerint kapja meg a évfolyam beli besorolását aztán vagy megszokja vagy megszökik. Mi megszöktünk, igaz csak pár hónappal később. De ennyire ne szaladjunk előre. Márk egyre rosszabbul tűrte a sulit, egyre többet volt beteg és szinte semmit nem tanult ez alatt a hónapok alatt. Közben a házban jöttek-mentek, cserélődtek a lakók. Érzésünk szerint mindig rosszabb és rosszabb lett a helyzet igy rövid időn bellül elhatározásra jutottunk. Ideje saját lakást bérelnünk. Mivel bútorunk nem volt igy kizárólag bútorozott lakások jöhettek szóba. Ezáltal férjem régi álma Chesham és vonzáskörzete kiesett mivel ott csak üres lakásokat adtak bérbe. Végül sikerült találni egy árban, méretben, berendezésben nekünk való lakást. A Bertie Road-i első lakásunkat.






A Bertie Road-i lakás egy régi viktoriánus ház emeletén helyezkedett el. Magyarán a régi nagypolgári házakat igy vágták ketté és csináltak belőle kispolgári bérleményeket. Azaz a ház alsó és fölső szintjén egy-egy önálló lakás lett kialakitva. Igaz a fiam hálószobájában az ágyon kivül más nem fért el. De jó volt az elrendezése és a lényeg végre magunkban lehettünk. Aztán az első munkanap hajnalán kezdődtek a gondok. Ha én kinyitottam a vizcsapot az a lenti lakásban sipolt és ezt az ott lako idős házaspár éktelen orditozással kérte ki magának. Ezek után lábujhegyen nyitottam vizcsapot reggelente. :-)) A fürdőszobát és a wc-t beköltözésünk előtt újjitották fel a wc ferdén állt emiatt az embernek rajta ültében az a hülye érzése támadt hogy menten lecsúszik róla. Valamint a felújjitás összes piszka rám maradt és a lakás berendezéséhez tartozó porszivó nem működött. Szóval jól indult. Március lévén hamar kiderült hogy az általam oly nagyon kedvelt britt nyaktiló rendszerű ablakok egy szemernyit sem szigetelnek az időjárásnak ellen még véletlenül sem állnak. Ergo a szobába befütyül a szél a csukott ablakon keresztül. Az leginkább a fürdőszobában volt kellemes mikor a kádban ülve, vizesen meglegyintette az embert a befuvó kinti időjárás. Lévén szép nagy ablak volt a fürdőben is közvetlenül a kád peremével egy szintben. Imádtuk. :-)) Majd hamar kiderült hogy a konyhában nem müködik a tűzhely egyéb apróságokról nem is beszélve. De az utolsó csepp a pohárban a társbérlőink "megjelenése" volt. Miszerint kiderült bolhás a nappalink. A szőnyeg, a szófa, minden. Ráadásul szerettek minket! Mármint engem és a fiamat. Pár napon bellül totál teli csipkedtek minket. Még ma is vakarózok ha rá gondolok. Bementünk az ügynökségre előadtuk a felgyülemlett panaszokat. Hivták a tulajt, nem találták. Utóbb kiderült hogy elment nyaralni, de akkor per pillanat ez minket nem vigasztalt. Vettem én mindenféle bolti vegyszert, kegyszert, meg füstöt okádó bolhairtó gránátot is de csak nem használt. Úgy döntöttünk menekülőre fogjuk a dolgot. A következő havi lakbért nem utaltuk át, viszont elkezdtünk új lakást keresni. Mire a tulaj hazajött a nyaralásból megvolt az új otthonunk. Mit mondjak, nem tetszett neki. Közölte akkor azonnal menjünk el. Nem kellet kétszer mondania. Mivel az új lakásba még nem mehettünk ezért kibéreltünk egy szobát egy hétre hogy addig is legyen hol laknunk. Majd egy héttel később beköltöztünk a csont üres, minden bútortól mentes régóta vágyott Chesham-i lakásunkba. :-))


Itt Chesham-ban aztán végre megállapodtunk mondhatni otthonra leltünk és valamelyest lecsillapodhattunk. A londoni nyüzsgő nagyvárosi zajos, forgalmas életből bele csöppentünk egy falusi idillbe.Sétáló utcával picike boltokkal, babaházakkal. Gyalog 30-40 perc alatt el lehet jutni egyik végéből a másikba jóformán. Elég gyorsan berendezkedtünk, igaz a bútorokra több mint egy hónapot kellet várni, de hiába itt ez igy szokás. A fiamat egyből fölvették az iskolába kedves, türelmes tanárnénihez került az első hónapokban. Külön személyre szabottan foglalkoznak a gyerekekkel, oda figyelnek rájuk és hagyják őket saját tempójukban fejlődni. Igy szép lassan Márk is megnyugodott, beilleszkedett, barátokra lelt.
A városban elég sok magyar él lépten nyomon hallani magyar beszédet a központban. Idővel megismerünk mindenkit annak ellenére is hogy nem vagyunk az az összejárós együtt bulizós tipusú emberek.