2009. január 23., péntek

Elfeledve

Lehet meg kéne várnom a hétvégét hogy kimondjam....(de miért várnék hisz nyugdíjasok ráérnek hét közben is) szóval kimondom: Azt hiszem kedvenc szüleim elfelejtették a születésnapom. Megint. Mondhatni nem először és valószínűleg nem is utoljára. Igazából nem is tudom mit várok. Hisz tudom jól hogy leírtak már minket, tehát valahol számítottam erre. Mégis....rosszul esik.
Miközben én előszedtem a képeiket hogy feldolgozzam. Itt az első:


Kár hogy ezt a szépséget én már nem ismerhettem. Ez a kedves mosoly soha nem nekem szólt. Akit én ismertem az már egy másik ember volt tele közönnyel és fásultsággal akinek a legfontosabb mindig a napi betevő alkohol volt.
Tudom rég eltávolodtunk egymástól és évről-évre nő ez a távolság, de azért én igyekszem észben tartani hogy ő az anyukám akit itt belül valahol szeretek és aki hiányzik. Mint ahogy hiányzott gyerekkoromban is akkor is mikor ott volt mellettem, de mégsem velem....és ettől még ma is sírnom kell pedig minden vagyok ma már csak nem kisgyerek főleg nem olyan kisgyerek aki a mamáért pityereg.....

7 megjegyzés:

Timcsoca írta...

Nagyon meghatóak a soraid Christine!Igazán sajnálom, hogy ilyen a kapcsolatod az édesanyáddal!!!Fel a fejjel, lehet, hogy ez még fog változni az élet során!:)

Christine írta...

Köszönöm! Sajnos változásra már nem látok reményt, főleg mivel kicsi a valószinűsége hogy hazamennénk valaha is. (Bár tudom: soha ne mond hogy soha.)

Klári írta...

Christine! Annyira fejbevágtak a gondolataid, hogy összeszorult a gyomrom. Nem tudok annál borzalmasabbat elképzelni, ha egy gyereknek ilyen emlékei vannak az édesanyjáról.
Azt hiszem, ebbe már bele kell törődnöd, de ahogy a blogodból látom /mert rendszeresen olvaslak ám!/ megpróbálod kompenzálni ezt a hiányt a saját gyermekednél.
Sok-sok erőt kivánok Neked!

Christine írta...

Klári! Jól látod valóban a fiammal kompenzálok. :-)) Most vagyok úgy hogy 11 éves lassan el kell engednem a kezét, mert tudom hogy az se jó ha az ember majomszeretettel lóg a gyerekén főleg egy bizonyos kor után. De azért azt hiszem az is sokat elárul hogy a gyerek engem tart a legjobb barátjának.:-))

Merika51 írta...

Az én szívem is összeszorult, hogy a soraid olvastam. Nagyon sajnálom, hogy csak ilyen emlékeid vannak!Nem ismerem az előzményeket, és nem tudom miért írod, hogy nem jössz haza, biztos Te úgy érzed komoly oka van.Azért rossz ilyet érezni biztosan! Te igazán jó anya vagy, minden sorodból amit írsz a fiadról ez süt! Hidd el lehet okosan, elengedve gondoskodni a háttérből, és ha felnő segítő barátja lenni.Ha nagyobb lesz ne irányítani akard, csak érezze, hogy ott vagy mögötte ha szüksége van rád.Így mindig megmarad a jó kapcsolat!!

Christine írta...

Hogy miért nem megyünk haza? Ez egy hosszú történet. Sok-sok összetevőből áll a dolog és sok év kellet mire eljutottunk idáig. Egyszer talán erre is rászánom magam hogy megirjam.....
Gyerek. Igyekszem jól csinálni a dolgokat. Eddig úgy fest jó úton járok. Remélem késöbb se szúrom el. :-))

Marianna írta...

Egyuttérzésem az anyukád miatt:(
Sajnos,azt hiszem,ez a kapcsolat már soha nem lesz jobb:(
Viszont az jó,hogy a fiaddal ilyen jól megértitek egymást.
Nem hiszem,hogy elrontanál bármit is,én hiszek abban,hogy nincs olyan,hogy "túlságosan"szeretni.:)
Azért arra készulj,hogy rohamléptekkel jon a kamaszkor,és ez egy kicsit (nagyon)megváltoztatja majd a dolgokat.
De aztán majd minden jó lesz megint:)