2009. február 16., hétfő

Nem birtam megállni a lelkiismeret furdalásnak engedve felhivtam tegnap az otthoniakat. Hát túl sok értelme nem volt. Maximum a keserűséggel lettem újból gazdagabb. Kérdezem öcsémet hogy vannak, mi újság velük. A válasz hümmögés majd egy bőbeszédű "semmi" volt. Anyuról vagy a temetésról (annak elmaradásáról) egy szó sem esik. Vagyis ha más forrásból nem tudnám már a dolgokat akkor bizony nem lennék okosabb ettől a beszélgetéstől. Külön rá kellet kérdeznem hogy ugyan lehetne e apuval is beszélni, lévén vele eddig még egy szót nem váltottam. Lehet. Igaz nem megyek vele messzire, információkat ő sem oszt meg velem. Végül kínomban mint egy udvarias idegen részvétem nyilvánitom. Erre sirva fakad és lecsapja a telefont.
Azt értem én hogy nekik jobban hiányzik anyu hisz együtt éltek. Természetes hogy nagyobb, mélyebb a fájdalmuk. Ez erthető. De mindezek ellenere azért nem kéne mégiscsak tájékoztatni az embereket a dolgokról? Hogy ne kerülő utakon jusson el hozzám és másokhoz az információ? Vagy ez túl nagy kérés volna? Persze mit is várok. Én csak a lánya vagyok, aki alig több egy idegennél. Mindenesetre az elmúlt három hét alatt nyilvánvalóvá vált számomra ha én nem hivom őket akkor ők ugyan nem fognak jelentkezni. Az ment el aki - legalább ha csak felszínesen is de - próbálta összetartani ezt a széthulló családot.
Persze mondhatjuk mit vártam hisz én hagytam el őket. Mert a magam útját járom, ezt választottam. Hát igen. Mit is vártam hát....

2 megjegyzés:

darilh írta...

Nagyon sajnálom. :((
Őszintén.
Most volt a születésnapom kedden, apu még csak egy sms-t sem küldött. Írtam neki egyet, hogy nagyon rosszul esett, arra sem reagált semmit.
Azt hiszem, én nem fogom tovább eröltetni.
Szerintem te se tedd, mert csak magadnak okozol fájdalmat, látod, őket nem bántja... :(
Sajnálom nagyon. :(((

Christine írta...

Persze tudom en is. De ido kell mire megemesztem mindazt amit lenyegeben mar evek ota tudok.