2009. szeptember 4., péntek

Mit kezdjek.....

Nem tudom mit kezdjek a tágabb családommal. Megint egy távoli ismerőstől kell megtudnom dolgokat. Akinek ez úton is köszönet érte hogy néha ir nekem ha megtud valamit az otthoniakról. Szóval a lényeg a lényeg hogy megtudtam apám kórházban van. Már több mint egy hete. Állitólag megint a szivével van gond és már nem előszőr. Öcsém pedig tojik felemelni a telefont. Ha a fent emlitett ismerős nem szól akkor mit sem tudnék erről. Én meg most már végképp nem tudom mit kezdjek a helyzettel. Március óta nem beszéltem velük. Akkor mikor utoljára felhivtam őket rám lett csapva a telefon és ezt rossz néven vettem. Igy azóta nem kerestem őket és ők se kerestek minket. Pedig alkalom lett volna hisz voltak ünnepek, de elfelejtették többek közt pl. a fiam szülinapját is. Holtt egy nagyszülőtől talán annyit el lehetne várni hogy emlékezzék az eggyetlen unokájára. Ez elmaradt. De az egy dolog. Az meg egy másik dolog hogy akkor se szólnak ha baj van. Persze négy éve nem láttuk egymást és ez érezhető szakadékot teremt közénk. Főleg hogy tudják nem is áll szándékunkban hazatérni. Mindent összevetve nem tudom mihez kezdjek.....
Erőltessem a dolgot és keressem őket? Vagy hagyjam a csudába és vegyem tudomásul hogy a soha nem túl szoros családi köteléknek lényegébben végképp befellegzett?

11 megjegyzés:

LaceE írta...

Nem szabad hagyni. Nekem a nővéremék 9-10 éve élnek Németországba. 5 évig nem beszéltünk egymással egy kisebb nézeteltérés miatt. És idén áprilisban és vettem fel Velük a kapcsolatot. Rendeződött a helyzet és azóta már 3x üdültünk együtt. És nagyon jó, hogy ismét "visszakaptam" a testvéremet. Szóval szerintem az egyik félnek engednie kell mindig a helyzet rendezéséhez. A rokonainkat nem válogathatjuk meg, azzal kell beérni, amink van. Csak azt tudom javasolni, hogy ne hagyd :)

altalena írta...

Teljesen egyetértek LaceE-val, és gondolj arra: amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra! Nehogy késő legyen utána! Szedd össze a bátorságod és kezdeményezz te, nyugodtan, kedvesen fordulj feléjük:)

csuti írta...

Szerintem egyáltalán ne hagyd annyiban a dolgot. Rendezzétek a kapcsolatotokat, hidd el, jobb a békesség!

Ziebi írta...

Azért ez nem ilyen egyszerű. Nálunk ugyanez a helyzet. Utólag tudom meg ha valaki kórházban volt, vagy eltörte valamijét, mindent. És van hogy mindezt úgy, hogy beszélünk. aztán eltűnnek hosszú hónapokra, és nem tudom elérni őket. Lenne rá igényem, minden egyes alkalommal elmondom, hogy hívjanak gyakrabban, de nem, be se lépnek a sykpe-ra. Volt olyan amikor valamit a TV-ből tudtam meg. Remek érzés volt.

Amíg otthon voltunk, ugyanezt csinálták, csak én hívhattam őket, meg sem próbáltak keresni. Egyszer kipróbáltam, mi van ha nem szólok haza, 3 hónapig nem kerestek, végül én untam meg.

Vonalas telefonjuk nincs, a mobilok száma nagyon gyakran változik, vagy nincs is térerő a környéken, ott van a skype, de nem használják, pedig tudják hogy csak így érhetnek el.

Én is azt mondom meg kell tartani a kapcsolatot, de azért az nagyon vacak érzés mikor azt sem tudod élnek-e vagy halnak, és láthatóan őket sem érdekli hogy élsz-e vagy halsz.

Christine írta...

Mindenkinek koszonom szepen a tanacsokat!
Ziebi, igen nekem is ez a bajom veluk. Hogy ugy fest ez az egesz kapcsolat tartas csak nekem fontos, nekik nem.

Bea írta...

Oszinten sajnalon!! En is tudnam folytatni milyen a tavolba szakadt kapcsolat. Valahol ertem oket is, marmint, akik otthon maradnak. Szamunkra egy kicsit "meghalunk", "nem lehet rank ugy szamitani, mintha ott lennenk". Ok igy gondoljak legalabbis. De ennek ellenere, jobb probalkozni, mint hagyni. Meg akkor is, ha ugy tunik nem kernek belole. Apam nem kedveli a sogornomet (pedig egy orszagban laknak), ezert az unokait sem volt hajlando meglatogatni. Az egesz nemszeretes alapja egy oriasi felreertesen alapszik, ami unszimpatiava valtozott mindket fel reszerol. Most sem szeretik egymast jobban, de egy ket felreertes tisztazodott es azota rendeszeres a latogas koztuk. Az unokak erdekeben erdemes kedvesnek lenni es probalni tisztazni a begyulladt felreerteseket. Tanacsot adni konnyu! tudom. Level iras, tudatni, hogy gondolsz rajuk sokszor ez is lehet a kezdet. NE ADD FEL!!!

Christine írta...

Bea. Igen, mi ezt ugy szoktuk mondani hogy "leirtak minket". Ez megtortent mar egyszer anno mikor elmentunk Kanadaba. Most pedig megint tavol vagyunk immaron negy eve. Levelet irtam nekik. Na nem tul sokat kb. otot-hatot az elmult evek soran. De mivel egyikre sem kaptam valaszt sosem igy nem latom ertelmet hogy megtobbet irjak nekik. Foleg mivel egyszer meg szemrehanyast is kaptam erte telefonon. Mert hogy a levelert el kellet menni a postara. Es ez roppant megterhelo volt szamukra a jelek szerint. Akkor dontottem ugy hogy nem okozok nekik tobbet ilyen nagy problemat....es maradtak a ritkas telefon beszelgetesek. Mostanra pedig ugy fest ezek is tul megterhelove valtak....hat nem tudom. Illetve tudom hogy nem kene hagynom....de egyenlore erosebb bennem a harag es a sertettseg.
Mondjuk hozza teszem a ferjem tenyleg sose jott ki veluk. O mar megjosolta ennek bekovetkeztet evekkel ezelott. Es most ott tart hogy barmi tortenjek is apammal o bizony nem tamogatja hogy hazamenjek elrendezni a dolgokat. Es ismerven az elmult evek torteneseit...valahol meg is ertem ezt. Bar attol meg bennem dolgozik a lelkiismeret...

Ziebi írta...

igen, azt hiszem kimondtad a kulcsmondatot. Hogy azt érzed csak neked fontos, nekik nem. Mert ez olyan ám, hogy próbálkozik az ember , meg minden, de azért valljuk be néha nálunk is betelik a pohár, és azt mondom, hogy basszus, itt vagyunk a világ végén, a férjemen kívül nincs kihez magyarul szólnom, és akkor még ők sem keresnek csak pár havonta vagy ritkábban. Persze ez önző hozzáállás, de ez is előjön az idő során. aztán ezt is elnyomjuk, mert mégiscsak család. csak ez már az én energiáimból vesz el és időnként olyan adagot, amit már nem biztos hogy mindig be tudok, be akarok áldozni.
nálunk nem igazán konfliktus van, hanem inkább tényleg az érdektelenség. akkor sem kerestek mikor Bp-en laktunk. sőt, akkor sem kerestek, mikor kollégista voltam. remek érzés volt, hogy rajtam kívül mindenkit hívtak a szülei hétközben , érdeklődni hogy vannak, minden ok-e. szóval néha ezek sokkal alapabb dolgok mint az hogy külföldre szakadtunk és számukra kicsit meghaltunk.

bocsi az offért, kikívánkozott :)

Christine írta...

Ziebi.Semmi baj, szivembol szoltal. Bennem szerintem pont miattuk alakult ki az a tudatossag hogy kizarolag kolcsonos kapcsolatokat vagyok hajlando fenntartani, egyoldaluakat nem. S idovel ok is bele kerultek a szorasba. Mert sose erdekeltem oket. Legalabbis az elmult husz evben azt hiszem mar szinte sosem. Es ebbe egy ido utan bele farad az ember. Ahogy te is mondod. Hogy plusz energiat sziv le az emberbol a veluk valo kapcsolat tartas. Sott! Evek ota nem tudok veluk rendesen beszelgetni. Mert mindegy hogy telefonon vagy arcbol-arcba beszelunk sose mondanak semmit. Kerdezel valamit es csak hummognek valaszkent vagy tomondatokat kapsz. Persze lehet iranyitott beszelgetest folytatni. Na de mindig? Es a sajat csaladommal? Az ugy nem beszelgetes hanem inkabb vallatas szerintem. Persze hogy betellik a pohar. Egyik rokon felhivta oket. Na ha konkretan, tetelesen nem kerdez ra a dologra az ocsem magatol neki se mondott volna semmit. Igy se vitte tulzasba.... :-(( Ez van.

Ziebi írta...

Christine, asszem erről hosszan tudnánk eszmét cserélni... :/

Christine írta...

Ziebi, ühümm szerintem is. :-)