2009. október 16., péntek

Családjelentés

Nos, lassan túljutok azon hogy lelkiismeret furdalásom legyen a megszakad kapcsolat miatt. Ma csörgött a telefonom. A hivó száma.....anyué. Mivel ő már nem hivhat igy csak két ember kereshet arról a számról. Apám és öcsém. Felveszem a telefont, hallózok többször is. Senki nem felel, majd egy idő után a vonal megszakad. Tipródom mit tegyek. Végül megküzdve a rendszerrel vissza hivjuk őket előbb az egyik majd a másik telefonnal is. Apu veszi fel vagy egy perc csörgés után. Kérdi ki az. Bemutatkozunk, mondjuk mi a szitu. Nem hall minket, de azt végül ordibálva tisztázzuk hogy ő aztán biztos nem hivott mert nincs is pénz a kártyáján. Ezzel le is passzolja a telefont öcsémnek. Krisztánnak szintén bemutatkozom. Mert a hangom ugye nem ismeri fel. "A nővérkéd vagyok kisöcsém." mondhatnám ha épp lenne kedvem viccelődni. De valahogy nincs. Vele is megbeszélem miért telefonálok. Közli hogy ő nem hivott. Majd hallgatás. Kérdem hogy vannak. Egy tömör "megvagyunk"-ot kapok válaszul, majd közli hogy tegyük le mert rosszul hall. Egy szia és kész is. Kb. 30 másodpercnyi beszélgetés március óta.....
Hát ennyit az otthoniakról....

11 megjegyzés:

Ziebi írta...

Én ma beszéltem tesómmal jó hosszan...a héten anyukám is hívott...most jobb periódusban vagyunk. Szóval nem panaszkodom...
De valahogy olyan mintha nem is egy nyelvet beszélnénk...talán érted hogy értem...

Nem igazán tudok mit mondani, egy nagy ölelést küldök neked...:)

Christine írta...

Koszi az olelest! :-)
Igen ertem milyen az mikor bar kozos az anyanyelvetek megse ertitek egymast.Sajnos en mar nagyon regota igy vagyok az otthoniakkal.

Csilla írta...

Sajnálom! Mi a szülőkkel minden hétvégén beszélünk. Anyám inkább beszél, én kevésbé, mintha nem is érdekelné mi van velünk, amit mondok meg sem hallja. Anyósomékkal más a helyzet, őket tényleg érdekeljük, nagyszerü emberek.

Az öcsémmel tavasz óta nem beszéltem, miután itt volt a családjával és a felesége ugy gondolta, hogy nincs eléggé tenyéren hordozva. Ezen itt többen is alaposan felháborodtak az itteni barátaink, mert hát a lelkünket is kiadtuk értük mégsem volt elég. Vele csak apáról vagyunk testvérek, eddig sem beszéltünk sokat, hát ezután sem fogunk. Kihasználó rokonokra nincs szükségünk.

Hát ennyi, anyósomékon kívül nem is nagyon érdeklünk mást Magyarországon már. Miért van ez így? Tényleg nem tudom! Talán ezért is van, hogy nem vágyunk már oda, hisz itt van a mi családunk, mi magunk.

Tudom rossz most, de nyugodj meg, bár tudom mondani könnyü, hisz az ember lelkét bánta ez az egész.

Ha befolyásolni nem tudod, akkor tedd le, ne hurcoldd tovább magaddal.

Milliószor ölellek mindnyájótokat

Christine írta...

Csilla koszonom neked is! Igazabol nem vagyok ideges, csak vegtelenul szomoru. Tudtam hogy ez lesz, de neha olyan jo lenne ha inkabb nem lenne igazam. Magyarorszag tolem is egyre tavolabb kerul hisz lassan mar tenyleg nincs az emlekeken kivul mas ami oda kotne. Sajnalom hogy nalatok is ez a helyzet. Nem ertem en sem igazan hogy mi tortenik az emberekkel. Hova lesznek a regi ertekek? A csalad szentsege, az igaz baratsagok, becsulet, meg tobbi hova tuntek? Mert hogy sokaknak ezek mar nem fontosak az biztos.....

Judit írta...

Az én öcsémet se érdekli, hogy mi van velünk... úgy tűnik az öcsik már csak ilyenek...
De azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ahogy kikerülünk a hazai közegből, másképpen kezdünk gondolkodni, másképp látjuk a dolgokat, és talán mi vagyunk azok, akik megváltoznak. Nem tudom. De tény ami tény: nagyon rossz átélni, ha az embert a közvetlen családtagja kerüli és nincs közös nevező.

Euthymia írta...

Sajnálom az esetet!
De tényleg fura ez, hogy az ember elszakad az otthontól, idegen helyen kell élnie és az otthoniak nem úgy állnak már hozzá, vagy nem is tudom a helyes szavakat rá.
A bátyámmal igyekszem rendszeresen beszélni, néha ő is hív, azért én többször, de ő nem egy telefonálós típus, amúgy sem. Szerencsére elvagyunk.
Anyukám húgával vagyok inkább telefonkapcsolatban, meg barátokkal és ami fura, nagyon fura, hogy apukám oldaláról a rokonokkal otthon nagyon szorosnak mondható volt a kapcsolat. Amióta kijöttünk nem igazán hívnak, pedig magyarországi mobilom is van, bármikor írhatnak rá sms-t vagy megcsörgethetnek én vissza tudom őket hívni (olcsón lebara-ról)de nem igazán hívnak. Bátyámtól kérdezik, hogy "szerinted hív majd minket még a húgod?"
Miért, miért csak nekem kéne őket mindig hívni, hívtam őket rendszeresen, ők sosem hívnak, csak elvárják, hogy hívjam őket?? És magyar számot hívni nekik sem kerül többe, és különben is a kapcsolattartás nem lehet pénz kérdés, mert ki van az embernek, ha nem a rokonai???
Fura, nagyon fura, de úgy látszik igaz a mondás, a családodat nem választhatod meg a barátaidat igen.
Vidám napokat!

Ziebi írta...

Úgy látom nem vagyunk ezzel egyedül... :/

Nekem általában igaz az hogy a barátaim jobban érdeklődnek utánam mint a családom...így nekem inkább ők a család...anyósomék minden hétvégén hívnak, ők nagyon aranyosak, velük kb tudunk is beszélgetni.. de ahogy Judit írta, mi is változtunk. Pl. nem tudunk már annyit panaszkodni mint az otthoniak. Max meghallgatjuk őket, de nem tudunk beszállni az önsajnálatba..persze akadna olyan amiről tudnánk panaszkodni, de valószínűleg átvettünk valamit az itteni mentalitásból, mert már nem megy. Ettől még jó velük beszélgetni. :)

Christine írta...

Igen igy van. Ezt mar az elso harom Kanadaban toltott ev utan is tapasztaltam. Hogy a legjobb baratnommel se tudok mar mit kezdeni. Es tudom hogy en valtoztam meg. O csak maradt az aki volt.Illetve ugy mondanam hogy meginkabb az lett aki volt. Akinek egy beszelgetes abbol all hogy folyamatosan panaszkodik a ferjere, szuleire, gyerekre, munkara, magara az egesz eletre es ennel nem lat tovabb. En meg ultem ott es hallgattam, bologattam mikozben magamban azon morfondiroztam hogy ur isten hogy birtam en ezt elviselni azelott? Mert mar egyaltalan nem lehetett vele beszelgetni. Kizarolag a panasz aradat maradt. Regebben meg azert neha beszelgetni is tudtunk. De ez az evek alatt valahogy eltunt. Kesobb aztan eltunt a maradek baratsag is. Mar nem tudtam tobbe toleralni feleje hogy kettonk kozul csak nekem fontos ez a kapcsolat. Neki mar csak a lelki szemetes kell. Kellene. De egy lepest se hajlando tenni meg ezert se.

Ziebi írta...

Szerencsére nekem az igazi közeli barátságaim megmaradtak, és inkább erősebbnek érzem őket mint mikor otthon voltunk.. :) Ezért örökké hálás leszek a sorsnak :)

Persze vannak lemorzsolódások, de úgy gondolom hogy ez talán természetes...?

Csilla írta...

Hát, ez fura! Most hogy így mondtátok, tényleg mi változtunk meg, és valóban ugy ahogy mondtátok. Engem is zavar, hogy állandóan csak panaszkodik mindenki, közben neki két autó áll a garázsba, én arra az egyre nem győzök vigyázni. Magyarországon triplaannyi bevásárlóközpont van, mint Belgiumban. És a szegény magyarok mindig megtöltik ezeket a központokat. Ezt el is mondtam nyáron apósomnak, és elcsodálkozott, hogy tényleg így van.
Valóban, messzire kerültünk nem csak távolságban, hanem értékitélet és gondolkodás szempontjából is. Nem véletlen, hogy a férjemet lassan 7 ökörrel sem tudom elrángatni Magyarországra, mindig mondja, hogy csak miattatok, meg a szülők miatt vagyok hajlandó menni.
A barátokkal meg sajna mi is ugy jártunk, mint Christine. Ha levélben, ha telefonon beszéltünk, akkor mindig csak a politika, mindig csak a hiányok, mindig csak a rossz. És olyan rossz érzéssel jöttünk el már tőlük.
Kerestünk és találtunk itt barátokat, nem vagyunk egyedül, de ők is valahogy ezekkel a gondokkal küzdenek az életünkben.
Miért van ez?

Monka írta...

Hú, de sokat tudnék most írni. Egy kicsit most jól esik, hogy nagyon hasonló gondolatokat olvashattam a kommentek között... nem mintha örülnék neki persze :( Mondjuk én azt mondanám, hogy az otthoniak is változnak, de nagyobb változás az ami bennünk zajlik/zajlott le.
Én már végképp nem tudom hova tenni se a baráti se a családi kapcsolataimat. A családiról annyit, hogy bátyámékat egy csomószor invitáltuk, jöjjenek, látogassanak meg, de aztán nem erőltettem, gondoltam, hogy nem egy olcsó mulatság nekik utazni... erre idén nyáron kijöttek Angliába sógornőm rokonát meglátogatni... erről ennyit. De folytathatnám még...
Én is meguntam, hogy csak én kezdeményezek. Ha keresnek esetleg skype-on, akkor örülök és kész. Mondjuk érdekes, hogy a kiköltözés előtt is hasonló tapasztalataim voltak: rengetegszer hívtam barátokat, kollegákat (sok embert) Daniék (rendszeres) koncertjeire, 2, azaz kettő ember jött el egy alkalommal. Jó visszagondolni rájuk. Nagyon fura, hogy mekkora érdektelenség jellemző otthon (most minden irányban). Genetika? (Ziebi a kedvenc témád) :))) Megszokás. Oké, hogy nem rózsás anyagilag a helyzet otthon, de...
Semmi okosat nem tudok írni :(((