2010. augusztus 7., szombat

Szülinap



Megvolt a szülinapi tortázás. :-)) Kivételesen az ehető torta mellet döntött Márk nem pedig a látványtorták mellet. Nem bántuk. :-))))
Idén a helyzetünkre való tekintettel nem volt kirándulás. Egyszerűen nem fért bele. Megbeszéltük hogy valamit azért kérhet ajándékba. Mert kicsi ajándék mégiscsak kell egy szülinaposnak. Még akkor is ha saját bevallása szerint mindene megvan akkor is. Pár nap tipródás után kitalálta hogy egy távirányitós helikoptert szeretne. Minnél jobbat a kereteinkhez képest. Igy végül vettünk neki egy 3,5 csatornás "kávédarálót". Hangja az van neki rendesen és meglepően nehéz irányitani őkelmét. Ennek köszönhető aztán az is hogy mivel az ajándékot már múlt vasárnap megkapta igy mire ténylegesen jött a szülinap addigra sikerült is leharcolnia. Szóval a madárka szervizelésre szorul mert jelenleg röpképtelen. Ha újból repül akkor majd lesznek vele is fotók, de pillanatnyilag kényszerpihenőn van. Az meg hogy egy értetlen boltostól hogy veszek csavarokat helikopter szervizeléshez az megérne egy külön mesét..... :-))

14 megjegyzés:

Edinbogyo írta...

Nagyon jol nez ki a torta:)
Tok jo, hogy ilyen okos fiatok van, hogy megerti, nem alltok jol:)a jatekboltban is kerdezzetek meg, lehet, tartanak a repcsihez alkatreszt.

Csilla írta...

Ismerős a helyzet! Dávidnak is most lesz a szülinapja, de elég szük a keret, tudja ő is. Most kapott pár butort, de mégis fog kapni valami jelképeset. Okos fiad van! Jól van ez igy, ti meg fogtok hamarosan jobban is állni!

A tortát te sütötted? Szép lett, ügyi vagy! Kipróbáltad a sütőt végre? Akkor a férjecskéd is örülhet! :)))

Pyry írta...

Szerencsés vagy hogy ilyen remek fiad van, aki nem követelőzik, hanem annak örül amit kap :) Isten éltesse :)

Emőke (Anyamadár) írta...

Sok-sok-sok boldogságot! :)))

Madison írta...

Márknak vannak barátai akivel bulizni szokott? Ti meghívjátok a barátait bulizni?
Kicsit úgy jön le a blogból, hogy nagyon csak hárman vagytok mindenre. És ez nem jó dolog.

Christine írta...

Köszi mindenkinek!
Pyry, az az igazság hogy Márk sose követelődzött. Valahogy ez nálunk nem családi vonás.

Csilla, nem a tortát nem én sütöttem. Ennyire nem bátor az én szivem! :-)) A sütő félrehord, a jobb fele erősen koxol amit nem is tudom hogyan lehetséges egy légkeverős sütőnél.

Madison. Jól érzed. Magunk vagyunk. Az iskoláról itt a lejebb lévő bejegyzésekben olvashatsz arról hogy milyen is a helyzet. Nics barátja akit meghivhatnék és őt se hivják meg sehova. Haverjai vannak akik az első gikszernél vagy köddé válnak vagy ellene fordulnak. De aki többet élt már külföldön az ezen nem akad fent. Az emigráns élet legtöbbször magányos.

Lívia és Manka írta...

Isten éltesse a nagy fiút! :)

Christine, felraktam a történeted a HelloKanadára. Még egyszer köszönjük a segítőkészséged!

Manka és Lívia

Kriszti írta...

Boldig szulinapot a gyermeknek!:)
A kovetelozos gyermek az nevelesi hiba erdmenye, szoval jol neveltetek!:)) (szerintem)

Merika írta...

Boldog szülinapot a nagy fiúnak! A helikoptert megpróbálhatja szerelni, az még praktikus is egy 13 éves fiatalembernek! Hátha......
Már olyan nagyfiús igazán!!!

Judit írta...

Boldog szülinapot utólagosan! (az első köszöntő lettem volna, ha épp akkor nem válik láthatatatlannál az ellenőrző szó a komment végén)

Hmmm, én azért nem gondolom, hogy a kivándorlók élete kötelezően magányosnak kell lennie... Itt legalábbis ha körbenézek akár azok közt, akik 4-5 éve jöttek, akár 20 éve, aki barátkozós, annak van társasága. Minden bántás nélkül írom, hogy szerintem azt, hogy magatok vagytok, azt magatoknak köszönhetitek. Nehezen hiszem el, hogy akármilyen kisvárosban laktok, nem akad egy épkézláb család, akikkel lehetne haverkodni, vagy nem akad egy másik 13 éves fiú, aki a fiatok barátja lehetne... De! Nem ismerem a konkrét körülményeiteket, én csak a saját helyzetemből és magamból tudok kiindulni. Tényleg ne vedd bántásnak, amit írtam...

Christine írta...

Köszönjük a további köszöntéseket!

Judit, irtam neked egy szép hosszú választ. De rájöttem jobb ha cenzúrázom magam. Bár finoman nehéz ezt megfogalmazni akárhogy is igyekezem. Mondjuk úgy hogy inkább élek magányos életet minthogy ne válogathassam meg magam hogy kit nevezek barátomnak. Nem ismered az itteni magyarság összetételét és vezérmotivumát. De ezt inkább nem ragoznám.
A fiamhoz hasonló koru magyar gyerekről egyről tudok. Egy kislányról aki már akkor sem állt szóba a fiammal mikor együtt jártak suliba és nem volt ott rajtuk kivül más magyar.
A pakikkal köszönöm inkább nem barátkozom.
Az angolokkal meg barátkozni olyan mint amikor két csiga sétál. Négy év után mikor költözni kezdtünk akkor állt velünk szóba a szomszédasszonyunk.
Hát ez van.

Christine írta...

Ja és igen, innen nézve tényleg a mi hibánk hogy magányosak vagyunk. De tudod....igy legalább jó társaságban vagyunk. ;-))

Felderstrasse írta...

Amennyire látom, kapásból el szoktad utasítani azokat a gondolatokat, amik nem egyeznek meg a sajátjaiddal (ami önmagában megérne egy darab elmélkedést), de hát mire való a blog, ha nem reflexióra.

Szerintem ha fognád a bögrés sütidet, beleraknál sok csokit, chocolate chipset, kineveznéd brownienak, és átkopogtatnál vele a szomszédasszonyodhoz, akkor nem kellene négy évet várni arra, hogy megszólítson.

És az emigránsok élete épp hogy nem magányos. Távol a megszokottól sokkal inkább jól esik az embernek a jó szó, a tanács vagy a segítség. Ha nem hiszed, gondolj csak a nagy, homogén kultúrájú bevándorló közösségekre. A magunkfajták összefogásra jóval hajlamosabbak, mint az otthoniak.

Bár valóban vannak olyan emberek, akik kerülik embertársaikat, én mégse gondolom, hogy ez igaz lenne rád. Különben nem írnád a blogodat, nem lenne benned vágy arra, hogy megnyilvánulj a neten. Vannak itt olyanok, akikkel ha közelebb lennének, akár napi szinten találkoznál? Szerintem igen. Csak valami benned visszatart attól, hogy nekifogj barátkozni az igazi emberekkel rajtad körül.
(Plusz azt gondolod, hogy a fiad nem szivesen játszana a haverjaival, kezdene félénken, de csajozni lassan, vagy a párod nem inna meg egy fröccsöt vagy sört a haverokkal?)

Vannak tippjeim miért alakul ez így, de ezt leginkább a ti dolgotok kitalálni és megoldani, nem másé.

Christine írta...

Kedves Felderstrsse! Először is légy üdvözölve nálam! Nem hinném hogy kapásból elutasitanám mások gondolatait. Ha igy lenne akkor simán kitörölhetném ami nem tetszik. Csak egyszerűen ez a mi életünk, mi vagyunk itt. Mások meg
máshol vannak és mást éreznek, tapasztalnak mint mi. Ennyi.
A blog irás-olvasás néha úgy tűnik mintha hű mennyi mindent meg lehetne tudni a blog irójáról, de a valóságban épp hogy a felszint
karcolgatjuk.

Magányosság. Ez nem tudom miért jött le úgy mindenkinek hogy mintha ez engem zavarna. Nem zavar, sosem is zavart hisz világ
életemben magányos farkas voltam. Nekem már az is tömeg ha férjem
és a fiam egyszerre nyüzsög körülöttem. :-))
A férjem szintén megszokta hogy magunk vagyunk. Igaz valóban szivesen sörözne néha a haverokkal.
Próbálta is, aztán azt mondta köszöni szépen de inkább nem kér többet belőlük. (Már az itt a városban élőkből.) Sajnos a bulgár operaénekes haverja meg csak mindig igérgeti a látogatást, mint anno mások is.
Márkot valóban zavarja, de ha rendszeresen olvasol akkor olvashattad neki milyen tapasztalatai vannak itt. A csajokkal pedig egyenlőre nem tud mit kezdeni.

Meglepődnél, ha azt mondanám a blogot nem a közönségnek kezdtem el irni hanem elsősorban magamnak? A kézzel irott naplóimat elsodorta az idő és az élet mellőlem. De egy digitális naplót nem fogok a tűzre vetni helyhiány miatt, költözéskor.
Az már megint más kérdés hogy az évek során a blognak köszönhetően
szert tettem néhány "blogbarátra" akik közül sokakkal valóban szivesen lennék szomszéd, barát, akármi és járnék össze. De mivel többségük bár itt, de tőlünk távol él, vagy akár másik országban, kontinensen igy maradunk blogbarátok továbbra is. Remélem.

Ja a szomszéd asszony. Nos neki süti helyet kalapácsot és fűrészt vittem időröl-időre. Ugyanis heti rendszerességel kizárta magát a lakásból/garázsból és ilyenkor mindig tőlünk kért segitséget. Ettől függetlenül a köszönésnél tovább mégsem jutottunk vele négy éven át.

És hogy miért nem barátkozunk a városban élő magyarokkal. No hát ha ennyire forszirozva van a téma elmondom.
Először is nem árt azt tudni hogy mi vagyunk az ittlévők között a legidősebbek(41-45), igy sok közüllük akár a gyerekünk is lehetne. Az ő szemléletük még abból áll hogy a munkán kivül bulitól-buliig számolják az életet
és az a legfontosabb hogy elegendő mennyiségű pia legyen a padlóra jutáshoz. Illetve hogy ki kivel kefél. A piálás nem érdekel, a kefélés pedig magánügy.
Van egy réteg akik ideig óráig keresik a társaságunkat egészen pontosan addig amig valamit akarnak tőlünk. Legtöbbször információt hogy mit hogy lehet és kell itt intézni ésatöbbi. Ha már nincs leszivható infó akkor jobb esetben szimplán eltűnnek, rosszabb esetben úgy csinálnak mintha sosem ismertük volna egymást.
Nagyjából ennyi. Ja még igen vannak azok akik a párom ilyen-olyan szaktudását értékelik. Némelyek nagyon is értékeli, hisz jó szakember. De ők is csak akkor elérhetőek/jelentkeznek ha kell valami, egyébként roppant elfoglaltak.

Nos, nagyjából ennyi volna a hozzáfűznivalóm.