2014. február 6., csütörtök

Digitális agyhalál

Valahol mélyen magamban rendszeresen átkozom ezt az új digitális világot, hogy minden adatunk, információnk számitógépek merevlemezein vagy memóriakártyáin van tárolva. Másrészről meg tudom hogy ennek a digitális világnak köszönhető az hogy az elmúlt nyolc évről több emlékünk van mint az elötte lévő harmincakárhányról összesen. Szóval ez olyan igazi se vele-se nélküle szerelem nálam. Mert a digitális információ illékony elég egy rossz gombnyomás és máris semmivé válik. Ennek köszönhetően jó ideje paranoiás vagyok az adat mentés terén, szeretem ha a mentésnek is van mentése. Persze ez nem mindig lehetséges, pl. ha túl nagy az adat mennyiség. De ha lehetséges is...néha ez sem elég. Így esett hogy kinullázódott az összes adat tárolónk. Kezdődött ott hogy a férjem vett egy régóta vágyott hiper-szuper gépházat magának. Gyönyörű darab, egy igazi monster. Csak épp öt másodperc alatt megsütötte a bele rakott vinyókat. Nagy levegő, jól van - mondja a férjem - még jó hogy ma reggel csináltam mentést. Egy mentés nálunk mindig a fiókba van, így nem lehet baja. Másik mentés lehetne ugye ha raid-be vannak kötve a vinyók akkor egy ha elszáll azt kiveszed, beraksz egy újatt és a gép kitölti a hiányzó adatokkal és meg van minden mentve. Esetünkbe ez nem játszott ugye, mivel az összes vinyó elfüstölt egyszerre. Szóval maradt a fiókban lévő mentés, vette is elő a párom hogy na majd beüzemeli azt. Közben szólt a gyereknek hogy a sült vinyókat bontsa szét, vegye ki belőlük ami kell, ami újrahasznositható. Márk neki is állt szépen fogta az első keze ügyébe kerülő vinyót és szépen szétszedte darabokra. Ugye sejtitek melyik volt az? Eeegen. A mentés vinyónk. Amit a párom elővett a fiókból hogy használja. Hát igy esett hogy ügyesen megszabadultunk minden adatunktól egyetlen délután alatt. Gyerek bőg, hiába nagy lakli kamasz. Teljesen kikészül. Én az ilyen tipusu helyzetekben robotpilótára váltok, letuszkolom jó mélyre a sikthatnékomat és rávágom az ajtót, a kulcsot is eldobom. Vigasztalom a gyereket, közben azon agyalok mit honnét tudunk vissza szerezni. A fotóink fent vannak a Picasa-n. Kivéve az elmúlt hat hónap képeit. Azok elvesztek. De a többi megvan, igaz kisebb méretben de megvan. Filmek...azokat le lehet újra tölteni. Bár van közte néhány amit nem. Ez van. Könyvek. Majd ötezer kötet lett oda. Sajnos a kedvenc lelöhelyem idestova egy éve már hogy nem üzemel, de azért össze lehet majd szedni a nagyját. Bele tellik pár hónapba, de azért nem maradok könyv nélkül. És a scrapbook, na ez nehéz dió. Kb. öt-hat éve fertőződtem meg a digitális scrapbook-al. Azóta gyűjtöm a hozzávaló ingyen is letölthető digitális készleteket, háttereket, kellékeket. Úgy két-három éve vettem észre hogy egyrészt már elég nagy a gyűjtemény, másrészt egyre kevesebb a letölteni való. Sok dizájner kikopott az évek során, abbahagyták a munkát. Mások pedig vérszemet kaptak, már nem csinálnak ingyen készletet csak megvásárolhatót. Igy aztán most a régi ismerős oldalakat böngészve látom hogy még a tizedét se fogom tudni pótolni annak ami elveszett és újakat szerezni is nehéz, mert alig készül új. Felfoghatom ezt az egészet egy szééép naaagy selejtezésnek is, mert igy is lehet nézni. De én egy gyűjtögető lélek vagyok. Szóval azért fáj ami elveszett.