Általában ritkán osztom meg a magánéleti hasfájásaimat itt a blogon. De ez most kikívánkozik belőlem.
Ugyanis az történt hogy számomra teljesen váratlanul a fiam közölte hogy jó eséllyel egy távoli egyetemre fog járni, ergo jövő ősszel el fog költözni itthonról. Erre valahogy kicsit sem számítottam ezért eléggé készületlenül ért a hír. Meg amúgy is...eddig ha szóba került a téma mindig arról volt szó hogy a helyi egyetemre megy ahová itthonról be tud járni busszal vagy kocsival, ha már lesz jogsija. Most viszont hogy lassan itt a jelentkezési határidő és elkezdett utána nézni az egyetemeknek kiderült hogy minőségi IT oktatás elég kevés helyen zajlik és ezek legtöbbször tőlünk távol. Vagyis költöznie kell és onnantól max hétvégente látjuk egymást. Feltéve hogy hazajön. Na, ennek még csak a gondolatától is kifeküdtem. Egyszerűen fogalmam sincs hogy fogom ezen túltenni magam. Persze tudom én felnőnek a gyerekek, meg el kell engedni a kezüket, meg a többi hasonló szöveg amit ilyenkor szoktak mondani. És persze menjen is, hisz ezen múlik a jövője. De attól én még ebbe egy kicsit belehalok. És tudom hogy ő is fél, hisz borzasztóan kötődik hozzánk. Mert élete része hogy naponta százszor meg kell ölelgetnie, hogy a szófára nem tud úgy leülni hogy ne hozzám bújjon, hogy ne jöjjön és mesélje el mivel játszik épp vagy hogy mit meséltek neki a haverjai vagy mik az őt pillanatnyilag foglalkoztató dolgok. Hogy ne kérjen hát- vagy fejvakarászást, mert nekem olyan jók a körmeim erre, vagy hogy ne simogassam a fájós lábszárát (igen még mindig növőfélben van), vagy mikor rajta van a nyunyó és jön bevackolni magát itt az asztalom mellett az ágyba ahol a kezével még épp elér....és még sorolhatnám ezeket az apróságokat napestig. Neki se lesz könnyű... és tudom ennél másoknak jóval nagyobb gondjai-bajai vannak. De ugye mindenkinek a sajátja fáj a legjobban. Hát ez van...
7 megjegyzés:
Nem mondom hogy átérzem, mert még nem tartunk ott. De küldök egy ölelést, ez nagyon nehéz lehet. :(
Ajjaj, csak nem Hull-ba akar menni?
Fiam is IT-t vegzett, es eloszor o azt nezte ki, de aztan valahogy megis a City University (London) mellett dontott, igy kaptam egy kis haladekot:)
O 19 evesen koltozott kulon, hat, nem volt egyszeru, de en is akkor koltoztem videkre, talan igy megis konnyebb volt.
Nekem meg o a legkisebb, ugye, ez kb. olyan, mint neked az egyetlened:)
De sajnos, muszaj oket elengedni, ha mar igenyuk van a levalasra, ez az elet rendje!
Probalj ne sirni elotte :(
Akár az én fiamról írhattál volna anno. Aztán jött egy lány, s elfeledte a kötődést, a szeretetet, a ragaszkodást, ő lett az első. Belehaltam. Az ember nem is értette, hogy szerethette azelőtt, hogy ragaszkodott hozzám annyira, s mint lett feledve mindez. Számomra ez volt az, amiről te írtál most. Túléltem, nehéz volt.
Persze, hogy fura, a változás mindig nehéz, először nem is látja az ember hogyan lehet másként is, de minden rendben lesz, ez csak átalakulás! :-) Gondolok rátok!
Elvezd a jó pár hónapot amit meg együtt fogtok eltölteni, nem holnap megy a Gyerek......
Én ezen már kétszer átestem, nem könnyű. Szerintem annak örülj, de nagyon, hogy ilyen fiad van, hogy így szeret. Mert nem igaz, hogy az ilyen szeretet elmúlik, akárki jön az életébe.
Nem tudom vigasztal -e ha azt mondom, hogy amióta a gyerekek elmentek /mindkettő több ezer km-re/ újra élvezzük a férjemmel a mézes éveinket./Jövőre leszünk 40 éves házasok/
Minden szeretetedet viszi magával a sejtjeiben.
Megjegyzés küldése