2015. június 14., vasárnap

Kisvárosi hírek: Chesham karnevál

Ha június akkor karnevál, hisz minden évben ilyenkor rendezik meg az iskolák karneválját amihez csatlakoznak a könyékbeli  klubok, szervezetek is. Idén se volt ez másképp. Persze az időjárás hozta a szokásos formáját, esett rendesen, de az ittenieket talán még egy cunami se állítaná  meg ha a szeretett karneváljukról van szó. Gondoltam kimegyek körbenézni, csak ezúttal fordítottam a sorrenden, előbb a parkba mentem hogy tömeg nélkül végig bámészkodhassam. A szokásos vásári műsor volt  körhintákkal, tombolával, arcfestéssel. Őket inkább nem is fotóztam. Helyette inkább ezt:
Állítólag a itt volt ő is, de én nem találkoztam vele.
Miután kibámészkodtam magam úgy döntöttem ideje elfoglalni valami jó helyet és várni a felvonulókat. Mint látható az eső nem tart vissza senkit attól hogy kijöjjön bámészkodni. :)

 Az egyik autóba szereltek kamerát így végig követhetjük az ő szemszögükből is a felvonulást.



2015. június 12., péntek

Haircut DIY

Úgy látszik ez évente visszatérő téma lesz. Tavaly ugyanígy júniusban volt róla szó ITT. Idén megint előjött a téma, mert nyár van, néha meleg is adódik, meg amúgy is utálom a hosszú hajat bármilyen szép is. Szóval mondtam a fiúknak ideje volna megejteni egy hajvágást. Férjem ismét kikérte magának ezért a fiamat érte a megtiszteltetés. Ő már úgy is ajánlkozott korábban is e célból, most szaván fogtam. Ugyanis ezúttal picit nagyobbat akartam vágni. Úgy voltam vele ha nagyon pocsék lesz akkor legfeljebb elmegyek  fodrászhoz megigazíttatni. De előbb mindenképp vágni kell mert ha ekkora hajjal bemegyek egy fodrászhoz hogy kézcsókom egy tizcentis frizura lesz, na akkor a fodrászt úgy kell föl locsolni. Videó nincs, a menet egyszerű. Tarkónál jó szorosan összegumiztam és a gumi alatt Márk szépen elnyiszatolta. Szó szerint, mert azt hittem az ollót eltöri. Végül pedig fodrászhoz sem kellett menni. Így lett hát ebből:
 Ez:

2015. június 11., csütörtök

Határátkelős irományok

Két újabb írásom jelent meg a Határátkelőn. Az első pár hete volt a második pedig ma. ITT és ITT olvashatjátok őket. 
De bemásolom őket ide is:
 Határátkelés gyerekszemmel
Mint a címben is szerepel, gyerekszemmel, de az én szavaimmal, mert a fiam igaz felnőtt időközben, de kizárt, hogy ő megírjon egy ilyen posztot.
De kezdjük az elején, Márk a fiam 2,5 éves volt mikor 2000 márciusában nekiindultunk a világnak. Ekkor még kicsi volt, nem tudom, mit fogott fel a dologból és mit nem, de az tény hogy ő sose hiányolta az otthon maradottakat.
Nem sírt utánuk, nem kereste őket, még a dédi mamáját se, akivel pedig addig együtt éltünk. Ugyanúgy nem kötődött tárgyi dolgokhoz sem. Pakoláskor pár mesekönyvön kívül alig tudtam kitalálni, mit vigyünk neki, annyira nem ragaszkodott semmihez. Egyetlen pici Kinder figura volt, amit végig szorongatott, de ennyi és semmi több.
Azaz valami mégis. Én. Olyan szinten rám volt ragadva, mint előtte soha. Egy lépést se tudtam tenni tőle. De egy totál idegen környezetben ez azt hiszem érthető.
A tágabb család hiánya később se tört ki belőle, pedig rendszeresen nézegettem vele a családi fotókat, hogy teljesen mégse felejtse el a nagyszüleit. De semmi jelét nem mutatta tudná kik is azok az emberek a képeken, mi több nem is nagyon érdekelte a dolog. Jól el volt ő velünk, más nem hiányzott.
A második határátkelés
Három évvel később öt éves múlt, mikor megkaptuk a végzést, hogy el kell hagynunk az országot. Amilyen simán ment az első határátkelés vele, olyan borzasztóra sikeredett a második. Ahogy megtudta, hogy el kell mennünk összedőlt az ő kis világa. Nagyon sokat sírt, kapaszkodott mindenbe, ölelgette még a lakásunk padlóját is. Mindent be akart pakolni, az összes játékot, bútort, a házat…
Borzasztó érzés volt nézni, hogy mennyire szenved, annak ellenére, hogy ő akkor még nem volt tisztában azzal hova-mibe is megyünk mi vissza. Akkoriban még engedékenyebb volt a reptéri csomagszabályozás, a tengerentúli járatoknál fejenként kettő darab 32 kilós csomagot lehetet feladni.
Hárman voltunk, az hat csomag, plusz volt egy ráadás, egy óriás ember méretű batyu, ami feszegette a limitet. Azért külön fizetnünk kellett, de nem bántunk. A hét csomagból három Márk holmijával volt tele, igen, az emberes is az övé volt. Ami befért azt elhoztuk neki, de persze így is volt, ami ott maradt és azok hiányát még nagyon sokáig kellett hallgatnom.
A hazatérés sem volt zökkenőmentes. Mikor kiszálltunk a házunknál a taxiból, anyám kifutott elénk, hogy segítsen a csomagokkal. Persze egyből a gyerek felé indult, szerette volna megölelni rég nem látott unokáját. Fiam meg homlokegyenest menekült előle az ellenkező irányba, vagy mondhatom úgy is, hogy úgy elfutott mint a nyúl. Rohantam utána, otthagyva mindent.
Végül becuccoltunk, leültünk. Aztán sírva fakadtunk. A régi otthonunk, már nem az volt, ami az emlékeinkben élt. A valóságban valahogy kifakultabb, szürkébb volt minden.
Márk se nagyon tudta elfogadni a környezetünket. Nehezményezte, hogy miért olyan koszos és büdös város levegője, illetve miért van mindenhol annyi kutyapiszok (óvodába menet rendszeresen megszámolta hány kutyagumi került az utunkba naponta).
No és hogy miért kell korán reggel enyhén ittas dülöngélő embereket kerülgetni. Miért nem lehet a zebrán átmenni a száguldozó autósoktól és miért olyan savanyú mindenki. Mindezt egy öt és fél éves gyerek szemével és szókimondásával.
De az én szemem se látott mást. A családtagjaink és az ismerőseink három év alatt tíz évre valót öregedtek. A város lepusztult, az élet rosszabb minőségű, mint mielőtt elmentünk. Érthető talán hogy nem igazán akartunk ott sokáig időzni. Csak épp meg kellett szabadulnunk a lakásunktól.
Harmadszor is úton
Végül két és fél évvel később nekivágtunk újra az útnak. Hirtelen jött a lehetőség lényegében egy hetünk volt arra, hogy véglegesen fölszámoljuk a magyarországi életünket és kiürítsük a lakást.
Márk örömtáncot járt, mikor elmondtuk neki, hogy megyünk végre. A holmijához persze ragaszkodott, vinni kellett mindent neki. (Félő, ez már így marad. Azóta is hörcsög módon ragaszkodik mindenhez, ami az övé, pedig fölnőtt időközben.)
Amit nem hiányolt, az megint a tágabb család volt. Hiába tartottunk búcsúztatót, a fiam nem hatódott meg. Ő csak egyszerűen menni akart el onnan mielőbb. Hát mentünk.
Valamiért szeretünk fejest ugrani az üres medencébe, ezért aztán itt álltunk a szigeten egy buszra való csomaggal, természetesen szállás nélkül. Egy ismerős végül megszánt minket és pár napra kölcsönadott egy épp felújításra váró szobát. Egy franciaágy, meg a bőröndjeink befértek, más már nem.
A következő öt napban az az ágy volt az életterünk. Azon ettünk, aludtunk, játszottunk a gyerekkel. Mit mondjak, maradandó élmény volt a szó negatív értelmében. De csak számunkra, Márk élvezte végtelenül és örült, hogy elkezdődött az új életünk...

Londonból a vidéki Angliába

Az előző posztnál felmerült, hogy a történet bizonyos részei hiányoznak. Ez azért volt, mert nem saját történetemet meséltem, hanem a fiamét, az ő reakcióit, beszólásait, az ő szemszögét írtam le és ez értelem szerűen másabb, mint az enyém. A folytatás már kicsit vegyesebb lesz.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk a szigetre. A körülmények úgy hozták, hogy pár nap bürokratikus mókuskerekezés után beköltöztünk és szobát béreltünk Wembley-be.
A férjemnek csináltunk bankkártyát, angol jogosítványt, NI numbert, majd vállalkozói kártyát, CSCS kártyát. Pár hétig takarító munkát vállalt, utána hamar bekerült villanyszerelőnek egy építési céghez. Innentől sínen voltunk.
Mivel augusztusban érkeztünk, így gyorsan napirendre került az iskola kérdése, majd hasonló gyorsasággal derült ki a londoni iskolarendszer defektje. Lejártuk a környék összes suliját, de mind zsúfolásig túl volt terhelve és szóba sem álltak velünk.
Így jobb híján nekiálltam otthon megtanítani a fiam írni-olvasni. Persze magyarul. Mert az anyanyelvünkön is épp elég nehéz volt (nem vagyok tanár), így az angolt nem mertem megkísérteni. Végül januárban vették fel Márkot egy távolabbi suliba (busszal fél óra).
Eleinte nagyon örültünk neki, de később be kellett látnunk, hogy nem a legjobb választás volt. Fiam jószerivel egyedüli fehér gyerekként az osztályban először érdekes volt, majd két héttel később már céltábla. Rendszeresen belekötöttek, megverték. Végül a szüneteket a WC-ben bujkálva töltötte. És egyre jobban utálta az iskolát.
Jó lenne, ha megtanítanám angolul írni-olvasni
Közben a tanár néni felhívta a figyelmemet azon apróságra, miszerint jó lenne, ha megtanítanám a fiamat angolul írni-olvasni. Én?!?! Kérdeztem. Hát igen, felelte ő, mert hogy erre neki, mint tanárnak, nincsen ideje. Na, ekkor rendült meg végleg a bizalmam a Preston Park School-ban.
Holott az angol iskolarendszer ellen már akkor is berzenkedtem, mikor kiderült, hogy ők nem veszik tekintetbe egy gyerek előéletét, vagyis iskolázottságát - a mi esetünkben ennek teljes hiányát.
Egyedül a gyerek életkora érdekli őket, aszerint kapja meg az évfolyambeli besorolását, aztán vagy megszokja, vagy megszökik. Mi megszöktünk, igaz csak pár hónappal később. De ne szaladjunk ennyire előre!
Márk egyre rosszabbul tűrte a sulit, egyre többet volt beteg és szinte semmit nem tanult ez alatt a hónapok alatt. Azt hiszem ekkor kezdett el „keresztapálkodni” - egy másik házban bérelt szobánkat kukaszobának keresztelte el, mert a beköltözés előtt egy délutánunk arra ment rá, hogy kihordjuk az előző lakó után a szemetet. Márk egyesével számba vette miket találtunk. Később egy saját kis képregényt is rajzolt erről az élményről.
Menekülőben
Az első saját lakásunk pedig a bolhás ház nevet kapta a kedves társbérlőinkről. Mivel kiderült, bolhás a nappalink. A szőnyeg, a szófa, minden. Ráadásul szerettek minket! Pár napon belül totál telicsipkedtek minket.
Bementünk az ügynökségre, előadtuk a panaszunkat. Hívták a tulajt, nem találták. Utóbb kiderült, hogy elment nyaralni, de akkor per pillanat ez minket nem vigasztalt. Vettem én mindenféle bolti vegyszert, kegyszert, meg füstöt okádó bolhairtó gránátot is, de csak nem használt.
Úgy döntöttünk, menekülőre fogjuk a dolgot. A következő havi lakbért nem utaltuk át, viszont elkezdtünk új lakást keresni. Mire a tulaj hazajött a nyaralásból, megvolt az új otthonunk.
Mit mondjak, nem tetszett neki. Közölte, akkor azonnal menjünk el. Nem kellett kétszer mondania. Mivel az új lakásba még nem mehettünk, ezért kibéreltünk egy szobát egy hétre, hogy addig is legyen hol laknunk. Majd egy héttel később beköltöztünk a csont üres, minden bútortól mentes régóta vágyott cheshami lakásunkba. :-))
A nyüzsgésből a falusi idillbe
Itt aztán végre megállapodtunk, mondhatni otthonra leltünk és valamelyest lecsillapodhattunk. A londoni nyüzsgő nagyvárosi zajos, forgalmas életből belecsöppentünk egy falusi idillbe. Sétálóutcával, picike boltokkal, babaházakkal. Gyalog 30-40 perc alatt el lehet jutni egyik végéből a másikba.
Elég gyorsan berendezkedtünk, igaz, a bútorokra több mint egy hónapot kellett várni, de hiába, itt ez így szokás. Itt kb. tíz perc alatt beírattam Márkot jóformán az első utamba eső iskolába. Ez a kis apróság sok mindent elárul szerintem a London-vidék különbségekről.
Mint ahogy fentebb is írtam, kizárólag a gyerekek életkorát veszik figyelembe, így Márk kapásból negyedik osztályba került. Mi is tartottunk a dologtól, főleg hogy már tanév vége volt, így alig két hónapot töltött el negyedikben és már kezdhette is az ötödik osztályt.
De mivel a két hónap alatt szerzett néhány barátot, így a tanárok azt javasolták hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján, vagyis ne kérjük, hogy tartsák őt ott negyedik osztályban. Hallgattunk rájuk.
Az iskola biztosít az angol nyelvel küzdőknek külön tanárt. Így a fiam főbb tantárgyai az első évben az angol és a matematika lettek. A többit hagyták, hogy a háttérbe szoruljon, a nyelvi felzárkóztatás a fontos.
Az itteni tanterv szerint rengeteget olvasnak. Minden nap hozott haza kis 10-15-20 oldalas könyvecskéket, amiket közösen elolvastunk itthon, majd néhány mondatos összegzést kellett írnia róla.
Ezek az olvasmányok idővel rendes könyvekké nőtték ki magukat, ahogy fejlődött. Mindig dicsérték, hogy jól halad. Így mire ötödik osztály végén jött a 11+ vizsga, jobban teljesített, mint azok a gyerekek, akik elsőtől kezdve ide jártak. Igaz még ez sem volt elég ahhoz, hogy szabadon választhassunk high school-t a számára.
A high school, ahol „vérre mennek a dolgok”
Chesham-ban érdekes az iskolák elosztása. 5-6 primary school-ra jut 2 azaz kettő darab high school. Abból az egyik egy magas felvételi követelményeket támasztó és egy „mezei”. Márk ez utóbbiba lett felvéve.
De mielőtt átkerült volna, a hatodik osztályban nagyon keményen tréningezték őket arra, hogy a következő évben már „nagyok” lesznek. Fiam sokat berzenkedett akkoriban ez ellen. Később rájött, hogy nagyon kellett ez a felkészítés.
A high school mindenféle tekintetben más, mint a primary. Itt már bizony vérre mennek a dolgok. Míg a primary-ban figyeltek rájuk, felügyelték és fegyelmezték őket, addig a high school-ban ez épp csak nyomokban fellelhető.
Valahol érthető a dolog hisz a primary-ba kb. 150 gyerek járt, addig a high school-ban 800 és 1500 közötti létszámok vannak. Ez érthetővé teszi, hogy itt bizony már keményebb a világ. Mindennaposak a verekedések és a durva játékok.
Az itteniek ezt természetesnek veszik, mondván, hogy ez is az életre készíti fel a srácokat. De azért sok gyerek szenved ettől. Márknak több mint két évébe telt, mire lelkileg és fizikailag is elég ellenálló lett, hogy újra ide is beilleszkedjen.
Új barátokat szerzett. Tanult. Itt is ugyanúgy biztosítottak számára a tanítási időn belül külön angol és matek órákat. Igazából ezt ő már eléggé kikérte magának, mondván, hogy a jegyei jók és az angolt is lassan anyanyelvi szinten beszéli. És ez így igaz, hamisítatlan buckighamshire-i tájszólása lett.
High school után
A gyerekek itt 16 évesen végeznek a high school-ban és választhatnak, hogyan, merre tovább. Maradhatnak még két évre ugyanott a 6th form keretein belül (ez amolyan emelt szintű érettséginek felel meg) vagy mehetnek college-be tovább tanulni.
Ott eltöltött két év és megfelelő mennyiségű UCAS pontok begyűjtése után lehet jelentkezni egyetemre. Vagy... mehetnek dolgozni. Márk a college-t választotta IT szakon, másfél hónap múlva végez, aztán szeptembertől irány az egyetem.
Közben férjem építkezésről építkezésre vándorolt, mígnem egy nap kapott egy ajánlatot, hogy lehetne karbantartó a Tescónál. Örültünk neki, mert ő igazából nem szereti ezt az építkezős dolgot, nem ez az ő specialitása, plusz a gazdasági válság miatt elég bizonytalan volt ez a jövedelem. Így egy fix állás jól jött.
Egy visszautasíthatatlan ajánlat
Három évet húzott le a Tescónál, szerette, de nem jelentett kihívást neki. Igazából nem keresett másik munkát, mikor egy újabb munka megtalálta őt. Közel 50%-os fizetésemeléssel tovább lépni... ez nem egy olyan ajánlat, amit visszautasít az ember, így került másfél évvel ezelőtt a sajtóban nemrég elhíresült Greencore-hoz.
Szakmailag itt került végre a „helyére”, mert bár az ő bizonyítványa még a villanyszerelés minden ágáról szól (kivéve magasfeszültség), ő mégis leginkább hibakeresésben, a gépek javításában jó. A Greencore-nál sokat tanult, több tanfolyamot elvégzett, ezért lassan innen is tovább fog lépni.
Az évek során, ha kis csúszásokkal is, de mindig igyekeztünk beszerezni a megfelelő papírokat: residence kártya, permanent residence kártya, naturalisation azaz állampolgársági igazolás, brit útlevél.
Ez utóbbiakat a fiam külön megköszönte nekem a múlt héten. Tudta, hogy ezt én forszíroztam minden áron, mert úgy éreztem kell ez nekünk. Hogy biztosan itt lehessünk itthon.
Mielőtt a kritikusok belekötnének, hogy én hol vagyok a képben. Nos, én anya vagyok és feleség, ez azt jelenti, hogy ébresztőóra, szakácsnő, titkárnő, anyagbeszerző, takarító, tanító néni, tudakozó, pincérnő, orvos, gyermekfelügyelő, ápoló, tiszt, fotós, tanácsadó, pszichológus, könyvelő, ATM stb...

 


2015. június 6., szombat

Gyerekszáj

Mióta elköszöntünk az otthoni kertünktől azóta némely gyümölcsféle csak ritkán kerül az asztalra. Ennek köszönhetően fiam el is felejti őket, aztán mikor hosszú idő után ismételten bemutatom pl. a málnának akkor nézegeti, böködi, szagolgatja, bekapja, csócsálja a málnát majd sommásan közli: mintha macskát nyalogatnék. :-))