2013. december 5., csütörtök

Télapó, mondd, mi bánt?

Egy estén éppen hazafelé tartottam, amikor az ismerős utca fái között egy furcsa kupacra lettem figyelmes. Egy puttony volt az. Nagy, piros puttony, kidudorodó oldalakkal. Körülnéztem, kerestem egy magas, piros kabátos, hosszú, fehér szakállas öreget is a puttonyhoz, hiszen legutóbbi ismereteim szerint, amit nem módosíthat némi Walt Disney-s fantazma, még úgy tudtam, a puttony, és a Télapó együtt jár, kb, mióta ember van a földön, és gyereke is akad. Ott is volt. Fáradtan, beleőszülve a cipekedésbe, és valami másba, ami mély, hosszan kiengedett sóhajokban tört elő belőle. Döbbenten álltam. Bevallom, kicsit jobban elkezdtem nézelődni, kerestem a lehetséges kameraállásokat, mert meg kell, mondjam, már gyerekként is felismertem a Jutka óvónénit a hosszú piros palást alatt, amiben a Télapót hivatott eljátszani. (sikertelenül) De sehol nem találtam a kamerákat, és egyetlen járókelő sem volt már az utcán ebben az órában. Viszont nagyon hideg volt, és még ha csak álruhás is a kis öreg, akkor sem hagyhattam egyedül üldögélni egy fa alatt. Így hát odaléptem, és megkérdeztem:
- Elnézést kérek, segíthetek Önnek valamiben? Ne hívjak fel valakit? Vagy esetleg, ne kísérjem haza? – kérdeztem tétován.
- Hazakísérhetnél, mert nehéz a puttonyom, de általában hazafelé már üres, és akkor már nem okoz gondot – sóhajtotta a kis öreg – de a probléma az, hogy ezeket még ki kell hordjam, tehát nem vehetem még haza az irányt.
- Értem, de akkor tudok segíteni valamiben? Sok címre kell még mennie?
- Sok-sok címre, igen, ez jó válasz azt hiszem, mert a reggel már nincs messze, de mint látod, a puttony még tele..
- Ha a közelbe kell vinnie, én igazán szívesen segítek, és a fizetése sem kell, gondolom nyugdíj-kiegészítésként csatangol ezzel a puttonnyal.. – szavamba vágott.
- Tessék?? Milyen fizetés?? Én az igazi Télapó vagyok! Nincs nyugdíjam, sem fizetésem, én a gyermekek öröméből, egész éves jóságából élek!!
Eltátottam a számat, és újra elkezdtem azon törni a fejem, hol lehet a kamera? Mert bevallom, egyetlen szavát sem hittem el. Ekkor újabb mély, szinte már-már fájdalmas sóhaj tört fel a melléből. Közelebb léptem, és ekkor érdekes gyanta – fahéj – méz - alma illat keveréke csapta meg az orromat. Nem volt kellemetlen, inkább emlékeztetett valamire, amit hirtelen nem is tudtam hova tegyek… csak álltam, néztem le rá, mire Ő felnézett rám és így szólt.
- Nem hiszel már a Télapóban, igaz? – kérdezte a szemében olyan mély fájdalommal, amiről azt hittem, talán csak egy éhező kutya szemében válhat valóra, de tévedtem.
- Nem, azt hiszem sosem hittem benne.. – vallottam be, és amint kimondtam a szavakat, már tudtam, valóban Ő ül előttem. Mert szavaim minden egyes betűje teherként rakódott a vállára, és ez szemmel látható volt. – Tehát, akkor Ön az igazi Télapó?
- Hogyan mondhatnám, hogy igen, amikor itt ülök, nem bírom el a puttonyomat, és nem tudom, hogy fognak ezek az ajándékok kikerülni az ablakokba, csizmácskákba? És bevallom, olyan teher nyomja a vállam, ami csak még nehezebbé teszi számomra ezt a ma éjszakát, pedig, tudom, más dolgom sincs, és ha ma ezt nem teszem meg, a gyermekszívekből felszálló bánat, és csalódottság elszívja majd az összes életerőmet, és holnap estére nem leszek több, mint egy pára, amit szétfúj a hideg északi szél…?
Azt hiszem ezek a szavak nagyon a lelkemig hatoltak, és keresnem kellett valamilyen választ rájuk, de magam sem tudtam, mit mondhatnék, egy olyan embernek, akinek a létét eddig én is kétségbe vontam, és amikor a gyermekeimet azzal fenyegettem, hogy, rossz gyereknek semmit nem hoz a „vén szarvasvadász”, valójában jót nevettem azon, hogy meghúzták magukat arra a pár napra, amikor ez szóba került. Néztem az arcát, amelyen hosszú barázdákat vont az idő, ki tudja mióta, és mégis minden egyes ráncban a nevetés, a melegség lehetőségét véltem felfedezni. Azt a szívbéli, türelmes, és mindig csodát tevő jóságét, amiről a szívem legmélyén tudtam, csak az igazi Télapó hordhat magán, mert ezt eljátszani, rásminkelni valakire nem lehet.
- Télapó! Mondd, mi bánt valójában? – kérdeztem, de egyúttal lelöktem a táskámat a fa tövébe, és mellételepedtem.
- Igazán érdekel? Téged, aki már gyermekként kizártál a szívedből?- kérdezte, és szemében valódi kíváncsiság lakozott. Tudtam, ha segíteni akarok rajta, és a gyerekeken, akkor most nagyon igaz, és nagyon jó választ kell adnom.
- Igen, érdekel, mert lehet, hogy akkoriban nem hihettem annak, amit mások akartak elhitetni velem, és talán nem jól fogtak hozzá, de a saját szemem, szívem, amellyel itt látlak, és érezlek, nem lehet hazugság, és nem lehet képzelődés sem. Egyszerűen érzem, hogy nagy baj van, és a segítségem kell, ha ez azzal jár, hogy újra hinni tudok a létezésedben, akkor nyitott vagyok rá. Megtörtént, hiszem, hogy vagy.
- Akkor rendben, akkor talán van esély, hogy segíts megértenem, hogy miért ily nehéz ez a puttony… mert egy ideje, nagyon nehéz. Minden évben csak egyre súlyosabb, pedig egyre kevesebb gyerekhez megyek. Tudod azt, hogy vannak országok, ahol már régen nem is várnak engem? Ahonnan már évek óta nem kapok kívánság-leveleket,és a szívekből sem árad felém semmi? Sem öröm, sem hála, sem önzetlen szeretet, tenni akarás? Kifogyott belőlük, pedig még csak gyerekek! Engem a gyermekek öröme, boldog sóhaja éltet, az ujjongás erőt ad, az önzetlen szeretet pedig megtölti a készleteimet újabb ajándékokkal… de már - legyint – egy ideje, nem töltődik a raktár. Csak a jómódú, mégis szófogadatlan, elkényeztetett gyermekek kívánság-listáival nő a sor, és tömődik a puttony. Sehol el nem hangzik egy „gyógyuljon meg a kis barátom a Marci”, csak a legújabb játékcsodák, repülő modellek, autószörnyetegek, kacagó babák, mind, mind csak tárgy! Az én szívemet az tölti el melegséggel, ha az angyaloknak elsuttoghatom, melyik jó gyerek kívánta szobája sötétjének csöndjében, hogy az apukája érjen haza egészségben, épségben! Vagy az anyukája ne legyen már olyan elfoglalt a munkája miatt! Vagy amikor a kis Balázska azt kívánta, legyen ideje az apukájának esténként mesét mondani, mielőtt elalszik, mert bizony akkoriban nem félt a szörnyektől, az ágya alatt. Hová lett mindez? Miért csak drága ajándékokat hurcolok évről évre ugyanazoknak? Mert ugye ez nem azt jelenti, hogy már nincs a gyermekszívekben szeretet? –ezzel a kétségbeesett kérdéssel fejezve be mondandóját.
Mielőtt válaszoltam volna, magamba kellett nézzek. Én mikor olvastam utoljára a gyermekeimnek? Mikor töltöttem el velük egy igazi, felhőtlen délutánt, amikor nem a gondjaim jártak a fejemben? Amikor elindultam nekik ajándékot venni, akkor vajon milyen szempontok vezéreltek? Őszinte sajnálatomra, be kellett valljam magamnak, hogy sajnos én sem vagyok jobb szülő, mint mások. Mély lélegzetet vettem, és bár tudtam, talán nem a megfelelő választ adom, mégis szóra nyílt a szám.
- Tudod, kedves, öreg Télapó, azt hiszem, teljesen igazad van. Elfelejtettük a valós tartalommal bíró értékek mibenlétét, és csak tárgyakkal akarjuk egymás tudtára adni, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy szeretjük a gyermekeinket, és bár mi magunk közvetítettük ezt feléjük, mégis nekünk esik zokon, amikor látjuk, hogy munkánk gyümölcse beérett. Gyermekeink számára nem lettünk mások, mint ajándék-automaták, állandóan feltöltve, és csak kívánságra lesve, mert… igen, azt hiszem azért, hogy ne kelljen esténként mesét mondani, mert ott a playstation, a dvd-lejátszó, ami ezt a feladatot megoldja helyettünk, de belátom, helyet készít a szörnyeknek az ágy alatt. Hogy vasárnap is dolgozhassunk, elküldjük őket zsebpénzzel a McDonalds-ba, majd arról papolunk, miért kell megenni a spenótot, de közben minket is kiráz tőle a hideg. Az otthon elkészített szendvicseink ideje lejárt, az anyák, bár korán kelnek, de nem ezért, (hiszen kaptak a gyerkőcök uzsonnapénzt, majd vesznek a büfébe valamit, amibe lássuk be, csak az üzleti érzék, és nem a szeretet rakja a belevalót), hanem azért, hogy jól nézzenek ki a kolléganők előtt, tökéletes legyen a smink, és hogy mindig a lehető legszebbek legyenek. Eközben régen elfelejtettük megölelni a lurkót, szerettük azzal, hogy elrohantunk vele a suliba, nem kellett gyalog menjen, pedig, mekkora kerülő az nekünk. Aztán az iskola, ahol mindenki elmondhatja, milyen videó-játékban lett előző nap a legjobb, tanulás helyett, és milyen új játékot kaptak csak úgy, törődés helyett, amit aztán a többiek tátott szájjal irigyelnek, majd másnapra ők is előadták a szüleiknek, mit kérnek, mert hú, a „nemtudomkinek” már tavaly (nem tegnap!!) megvették az ősei, és itt, és itt kapható. Ám ezek a dolgok nem könyvek, nem igazi odafigyelés, nem kíváncsiság a másik hogyléte felől, nem érzelmek, csak lefutott, kötelező körök, melyekkel adóztunk a gyereknevelés oltárán. Ki hogyan tudott, ki hogyan képes. Sajnos elfelejtettük milyen az, amikor nagyapánk a térdére ültetett, és elmesélte mekkora hősök voltak, amikor küzdeni kellett a farkasokkal, amikor vállvetve harcoltak a sárkányok ellen, és elfelejtettük milyen íze volt az ízes buktának, amivel vasárnap hazavártak a nagymamák. Nem is emlékszem, elvittem e már a gyerekeimet szánkózni, egy jó meredek dombtetőre, vagy hogy egyáltalán gyúrtam e már ellenük hógolyót?! Pedig az én Nagyapám gyúrta vidék legkeményebb hógolyóját, ezt a tudást, csak át kell adnom nekik, nem igaz? Emlékeimben élénken él az is, amikor gyűjtést szerveztünk szegényebb társainknak, és a Te nevedben megajándékoztuk őket az éppen divatos játékokkal, pedig, milyen mély barátságok szövődtek ilyenkor! Én még sosem hallottam a srácaimtól, hogy egyik-másik gyereknek nincs számítógépe, televíziója, mert számukra természetes, hogy vannak, mert természetessé tettük számukra. Azt gondolom, Télapó, nem a gyerekek hibája, hanem a miénk, felnőtteké. Ahogy az elején mondtam, a munkánk gyümölcse beérett, hiszen milyen zokon esik nekünk, amikor látjuk az egyre növekvő ákom-bákom betűs listákat a kért ajándékokról, és tudjuk, a felét sem vagyunk képesek megvenni, és mérgesek vagyunk rájuk, s ők nem értik, mi történt velünk? Bizony, bizony Télapó, mi szülők rontottuk el a gyerekeinket, amikor a szeretetet, a törődést tárgyakkal akartuk helyettesíteni, és titkolni akartuk, hogy ezen üres tárgyak megvétele valójában mennyi olyan munkába került, ami miatt elfelejtettünk igazi szülők lenni. Elmulasztottuk a valódi emberi értékeket átadni, mert a szívünk mélyén már mi is csak abban hiszünk, hogy akkor végeztük jól a dolgunkat, ha tátva maradt a szomszéd, és a „barát” szája, amikor látja, hogyan, milyen fényűzően tudunk élni. A mellettünk sétáló kis kölkeink is milyen fessek, mert a legújabb divat szerinti öltöny van rajtuk… öltöny, pedig a felnőttek is utálják, mert jobban érzik magukat farmerban, pulóverben, lazán, nem feszesen… - itt elhallgattam, mert kifogytak belőlem a szavak, menteni már nem lehet önmagam, hát miért ragoztam volna tovább?
- Szóval, akkor talán még nincs vége a munkámnak? – kérdezte csendesen felsóhajtva.
- Azt hiszem, nem a gyerekeken múlik, tudod, mert őket mi formáljuk, mi tesszük őket azzá, amivé válnak. Nem, biztos vagyok benne, hogy nekünk, felnőtteknek kell nagyon - nagyon megváltoznunk. Hord ki az ajándékokat, ígérem, hogy jövőre könnyebb lesz a puttony. Részemről, mindenképpen.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és kezet nyújtottam gyermekkorom Télapójának, hogy felsegítsem. Odasétáltunk a puttonyhoz, és amikor felemeltem, hogy segítsek megfogni, a Télapó így szólt:
- Azt hiszem, már sokkal könnyebb, mint mikor leroskadtam a terhe alatt – majd szemében ígéretem bizalmával fordult egyet a sarkán, és hipp-hopp, ott sem volt.
Nem tudtam, valóban segítettem-e, csak azt, hogy amit ígértem azt nagyon komolyan gondoltam, s miközben hazafelé vettem az irányt, már tudtam is, mivel fektetem le aludni ma a srácaimat. Azt hiszem, a dvd - lejátszóra nem lesz szükség, csak egy kis lámpára, mert hangulat kell a történethez. Meg némi kakaó, és egy kis fahéjas kalács. 
(Ez most nem az én történetem, hanem egy sinister28 nicknevű fórumozóé a Nők Lapjáról. De úgy érzem mindenképp megosztandó.)

5 megjegyzés:

éva white vintage írta...

Nagyon jó kis történet meg tanulságos is :)

Csilla írta...

Aranyos! :)

bjud írta...

Nagyon elgondolkoztató és megfontolandó! Köszi, hogy megosztottad!

Eszter(beszteri) írta...

Megérintő írás, köszönöm, hogy megosztottad!

Katalin írta...

óhh,
:(