Két újabb írásom jelent meg a Határátkelőn. Az első pár hete volt a második pedig ma.
ITT és
ITT olvashatjátok őket.
De bemásolom őket ide is:
Határátkelés gyerekszemmel
Mint a címben is szerepel, gyerekszemmel, de az én szavaimmal, mert a
fiam igaz felnőtt időközben, de kizárt, hogy ő megírjon egy ilyen
posztot.
De kezdjük az elején, Márk a fiam 2,5 éves volt mikor 2000
márciusában nekiindultunk a világnak. Ekkor még kicsi volt, nem tudom,
mit fogott fel a dologból és mit nem, de az tény hogy ő sose hiányolta
az otthon maradottakat.
Nem sírt utánuk, nem kereste őket, még a dédi mamáját se, akivel
pedig addig együtt éltünk. Ugyanúgy nem kötődött tárgyi dolgokhoz sem.
Pakoláskor pár mesekönyvön kívül alig tudtam kitalálni, mit vigyünk
neki, annyira nem ragaszkodott semmihez. Egyetlen pici Kinder figura
volt, amit végig szorongatott, de ennyi és semmi több.
Azaz valami mégis. Én. Olyan szinten rám volt ragadva, mint előtte
soha. Egy lépést se tudtam tenni tőle. De egy totál idegen környezetben
ez azt hiszem érthető.
A tágabb család hiánya később se tört ki belőle, pedig rendszeresen
nézegettem vele a családi fotókat, hogy teljesen mégse felejtse el a
nagyszüleit. De semmi jelét nem mutatta tudná kik is azok az emberek a
képeken, mi több nem is nagyon érdekelte a dolog. Jól el volt ő velünk,
más nem hiányzott.
A második határátkelés
Három évvel később öt éves múlt, mikor megkaptuk a végzést, hogy el
kell hagynunk az országot. Amilyen simán ment az első határátkelés vele,
olyan borzasztóra sikeredett a második. Ahogy megtudta, hogy el kell
mennünk összedőlt az ő kis világa. Nagyon sokat sírt, kapaszkodott
mindenbe, ölelgette még a lakásunk padlóját is. Mindent be akart
pakolni, az összes játékot, bútort, a házat…
Borzasztó érzés volt nézni, hogy mennyire szenved, annak ellenére,
hogy ő akkor még nem volt tisztában azzal hova-mibe is megyünk mi
vissza. Akkoriban még engedékenyebb volt a reptéri csomagszabályozás, a
tengerentúli járatoknál fejenként kettő darab 32 kilós csomagot lehetet
feladni.
Hárman voltunk, az hat csomag, plusz volt egy ráadás, egy óriás ember
méretű batyu, ami feszegette a limitet. Azért külön fizetnünk kellett,
de nem bántunk. A hét csomagból három Márk holmijával volt tele, igen,
az emberes is az övé volt. Ami befért azt elhoztuk neki, de persze így
is volt, ami ott maradt és azok hiányát még nagyon sokáig kellett
hallgatnom.
A hazatérés sem volt zökkenőmentes. Mikor kiszálltunk a házunknál a
taxiból, anyám kifutott elénk, hogy segítsen a csomagokkal. Persze
egyből a gyerek felé indult, szerette volna megölelni rég nem látott
unokáját. Fiam meg homlokegyenest menekült előle az ellenkező irányba,
vagy mondhatom úgy is, hogy úgy elfutott mint a nyúl. Rohantam utána,
otthagyva mindent.
Végül becuccoltunk, leültünk. Aztán sírva fakadtunk. A régi
otthonunk, már nem az volt, ami az emlékeinkben élt. A valóságban
valahogy kifakultabb, szürkébb volt minden.
Márk se nagyon tudta elfogadni a környezetünket. Nehezményezte, hogy
miért olyan koszos és büdös város levegője, illetve miért van mindenhol
annyi kutyapiszok (óvodába menet rendszeresen megszámolta hány kutyagumi
került az utunkba naponta).
No és hogy miért kell korán reggel enyhén ittas dülöngélő embereket
kerülgetni. Miért nem lehet a zebrán átmenni a száguldozó autósoktól és
miért olyan savanyú mindenki. Mindezt egy öt és fél éves gyerek szemével
és szókimondásával.
De az én szemem se látott mást. A családtagjaink és az ismerőseink
három év alatt tíz évre valót öregedtek. A város lepusztult, az élet
rosszabb minőségű, mint mielőtt elmentünk. Érthető talán hogy nem igazán
akartunk ott sokáig időzni. Csak épp meg kellett szabadulnunk a
lakásunktól.
Harmadszor is úton
Végül két és fél évvel később nekivágtunk újra az útnak. Hirtelen
jött a lehetőség lényegében egy hetünk volt arra, hogy véglegesen
fölszámoljuk a magyarországi életünket és kiürítsük a lakást.
Márk örömtáncot járt, mikor elmondtuk neki, hogy megyünk végre. A
holmijához persze ragaszkodott, vinni kellett mindent neki. (Félő, ez
már így marad. Azóta is hörcsög módon ragaszkodik mindenhez, ami az övé,
pedig fölnőtt időközben.)
Amit nem hiányolt, az megint a tágabb család volt. Hiába tartottunk
búcsúztatót, a fiam nem hatódott meg. Ő csak egyszerűen menni akart el
onnan mielőbb. Hát mentünk.
Valamiért szeretünk fejest ugrani az üres medencébe, ezért aztán itt
álltunk a szigeten egy buszra való csomaggal, természetesen szállás
nélkül. Egy ismerős végül megszánt minket és pár napra kölcsönadott egy
épp felújításra váró szobát. Egy franciaágy, meg a bőröndjeink befértek,
más már nem.
A következő öt napban az az ágy volt az életterünk. Azon ettünk,
aludtunk, játszottunk a gyerekkel. Mit mondjak, maradandó élmény volt a
szó negatív értelmében. De csak számunkra, Márk élvezte végtelenül és
örült, hogy elkezdődött az új életünk...
Londonból a vidéki Angliába
Az előző posztnál felmerült, hogy a történet bizonyos részei
hiányoznak. Ez azért volt, mert nem saját történetemet meséltem, hanem a
fiamét, az ő reakcióit, beszólásait, az ő szemszögét írtam le és ez
értelem szerűen másabb, mint az enyém. A folytatás már kicsit vegyesebb
lesz.
Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk a szigetre. A
körülmények úgy hozták, hogy pár nap bürokratikus mókuskerekezés után
beköltöztünk és szobát béreltünk Wembley-be.
A férjemnek csináltunk bankkártyát, angol jogosítványt, NI numbert,
majd vállalkozói kártyát, CSCS kártyát. Pár hétig takarító munkát
vállalt, utána hamar bekerült villanyszerelőnek egy építési céghez.
Innentől sínen voltunk.
Mivel augusztusban érkeztünk, így gyorsan napirendre került az iskola
kérdése, majd hasonló gyorsasággal derült ki a londoni iskolarendszer
defektje. Lejártuk a környék összes suliját, de mind zsúfolásig túl volt
terhelve és szóba sem álltak velünk.
Így jobb híján nekiálltam otthon megtanítani a fiam írni-olvasni.
Persze magyarul. Mert az anyanyelvünkön is épp elég nehéz volt (nem
vagyok tanár), így az angolt nem mertem megkísérteni. Végül januárban
vették fel Márkot egy távolabbi suliba (busszal fél óra).
Eleinte nagyon örültünk neki, de később be kellett látnunk, hogy nem a
legjobb választás volt. Fiam jószerivel egyedüli fehér gyerekként az
osztályban először érdekes volt, majd két héttel később már céltábla.
Rendszeresen belekötöttek, megverték. Végül a szüneteket a WC-ben
bujkálva töltötte. És egyre jobban utálta az iskolát.
Jó lenne, ha megtanítanám angolul írni-olvasni
Közben a tanár néni felhívta a figyelmemet azon apróságra, miszerint
jó lenne, ha megtanítanám a fiamat angolul írni-olvasni. Én?!?!
Kérdeztem. Hát igen, felelte ő, mert hogy erre neki, mint tanárnak,
nincsen ideje. Na, ekkor rendült meg végleg a bizalmam a Preston Park
School-ban.
Holott az angol iskolarendszer ellen már akkor is berzenkedtem, mikor
kiderült, hogy ők nem veszik tekintetbe egy gyerek előéletét, vagyis
iskolázottságát - a mi esetünkben ennek teljes hiányát.
Egyedül a gyerek életkora érdekli őket, aszerint kapja meg az
évfolyambeli besorolását, aztán vagy megszokja, vagy megszökik. Mi
megszöktünk, igaz csak pár hónappal később. De ne szaladjunk ennyire
előre!
Márk egyre rosszabbul tűrte a sulit, egyre többet volt beteg és
szinte semmit nem tanult ez alatt a hónapok alatt. Azt hiszem ekkor
kezdett el „keresztapálkodni” - egy másik házban bérelt szobánkat
kukaszobának keresztelte el, mert a beköltözés előtt egy délutánunk arra
ment rá, hogy kihordjuk az előző lakó után a szemetet. Márk egyesével
számba vette miket találtunk. Később egy saját kis képregényt is rajzolt
erről az élményről.
Menekülőben
Az első saját lakásunk pedig a bolhás ház nevet kapta a kedves
társbérlőinkről. Mivel kiderült, bolhás a nappalink. A szőnyeg, a szófa,
minden. Ráadásul szerettek minket! Pár napon belül totál telicsipkedtek
minket.
Bementünk az ügynökségre, előadtuk a panaszunkat. Hívták a tulajt,
nem találták. Utóbb kiderült, hogy elment nyaralni, de akkor per
pillanat ez minket nem vigasztalt. Vettem én mindenféle bolti vegyszert,
kegyszert, meg füstöt okádó bolhairtó gránátot is, de csak nem
használt.
Úgy döntöttünk, menekülőre fogjuk a dolgot. A következő havi lakbért
nem utaltuk át, viszont elkezdtünk új lakást keresni. Mire a tulaj
hazajött a nyaralásból, megvolt az új otthonunk.
Mit mondjak, nem tetszett neki. Közölte, akkor azonnal menjünk el.
Nem kellett kétszer mondania. Mivel az új lakásba még nem mehettünk,
ezért kibéreltünk egy szobát egy hétre, hogy addig is legyen hol
laknunk. Majd egy héttel később beköltöztünk a csont üres, minden
bútortól mentes régóta vágyott cheshami lakásunkba. :-))
A nyüzsgésből a falusi idillbe
Itt aztán végre megállapodtunk, mondhatni otthonra leltünk és
valamelyest lecsillapodhattunk. A londoni nyüzsgő nagyvárosi zajos,
forgalmas életből belecsöppentünk egy falusi idillbe. Sétálóutcával,
picike boltokkal, babaházakkal. Gyalog 30-40 perc alatt el lehet jutni
egyik végéből a másikba.
Elég gyorsan berendezkedtünk, igaz, a bútorokra több mint egy hónapot
kellett várni, de hiába, itt ez így szokás. Itt kb. tíz perc alatt
beírattam Márkot jóformán az első utamba eső iskolába. Ez a kis apróság
sok mindent elárul szerintem a London-vidék különbségekről.
Mint ahogy fentebb is írtam, kizárólag a gyerekek életkorát veszik
figyelembe, így Márk kapásból negyedik osztályba került. Mi is
tartottunk a dologtól, főleg hogy már tanév vége volt, így alig két
hónapot töltött el negyedikben és már kezdhette is az ötödik osztályt.
De mivel a két hónap alatt szerzett néhány barátot, így a tanárok azt
javasolták hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján, vagyis ne kérjük,
hogy tartsák őt ott negyedik osztályban. Hallgattunk rájuk.
Az iskola biztosít az angol nyelvel küzdőknek külön tanárt. Így a
fiam főbb tantárgyai az első évben az angol és a matematika lettek. A
többit hagyták, hogy a háttérbe szoruljon, a nyelvi felzárkóztatás a
fontos.
Az itteni tanterv szerint rengeteget olvasnak. Minden nap hozott haza
kis 10-15-20 oldalas könyvecskéket, amiket közösen elolvastunk itthon,
majd néhány mondatos összegzést kellett írnia róla.
Ezek az olvasmányok idővel rendes könyvekké nőtték ki magukat, ahogy
fejlődött. Mindig dicsérték, hogy jól halad. Így mire ötödik osztály
végén jött a 11+ vizsga, jobban teljesített, mint azok a gyerekek, akik
elsőtől kezdve ide jártak. Igaz még ez sem volt elég ahhoz, hogy
szabadon választhassunk high school-t a számára.
A high school, ahol „vérre mennek a dolgok”
Chesham-ban érdekes az iskolák elosztása. 5-6 primary school-ra jut 2
azaz kettő darab high school. Abból az egyik egy magas felvételi
követelményeket támasztó és egy „mezei”. Márk ez utóbbiba lett felvéve.
De mielőtt átkerült volna, a hatodik osztályban nagyon keményen
tréningezték őket arra, hogy a következő évben már „nagyok” lesznek.
Fiam sokat berzenkedett akkoriban ez ellen. Később rájött, hogy nagyon
kellett ez a felkészítés.
A high school mindenféle tekintetben más, mint a primary. Itt már
bizony vérre mennek a dolgok. Míg a primary-ban figyeltek rájuk,
felügyelték és fegyelmezték őket, addig a high school-ban ez épp csak
nyomokban fellelhető.
Valahol érthető a dolog hisz a primary-ba kb. 150 gyerek járt, addig a
high school-ban 800 és 1500 közötti létszámok vannak. Ez érthetővé
teszi, hogy itt bizony már keményebb a világ. Mindennaposak a
verekedések és a durva játékok.
Az itteniek ezt természetesnek veszik, mondván, hogy ez is az életre
készíti fel a srácokat. De azért sok gyerek szenved ettől. Márknak több
mint két évébe telt, mire lelkileg és fizikailag is elég ellenálló lett,
hogy újra ide is beilleszkedjen.
Új barátokat szerzett. Tanult. Itt is ugyanúgy biztosítottak számára a
tanítási időn belül külön angol és matek órákat. Igazából ezt ő már
eléggé kikérte magának, mondván, hogy a jegyei jók és az angolt is
lassan anyanyelvi szinten beszéli. És ez így igaz, hamisítatlan
buckighamshire-i tájszólása lett.
High school után
A gyerekek itt 16 évesen végeznek a high school-ban és választhatnak,
hogyan, merre tovább. Maradhatnak még két évre ugyanott a 6th form
keretein belül (ez amolyan emelt szintű érettséginek felel meg) vagy
mehetnek college-be tovább tanulni.
Ott eltöltött két év és megfelelő mennyiségű UCAS pontok begyűjtése
után lehet jelentkezni egyetemre. Vagy... mehetnek dolgozni. Márk a
college-t választotta IT szakon, másfél hónap múlva végez, aztán
szeptembertől irány az egyetem.
Közben férjem építkezésről építkezésre vándorolt, mígnem egy nap
kapott egy ajánlatot, hogy lehetne karbantartó a Tescónál. Örültünk
neki, mert ő igazából nem szereti ezt az építkezős dolgot, nem ez az ő
specialitása, plusz a gazdasági válság miatt elég bizonytalan volt ez a
jövedelem. Így egy fix állás jól jött.
Egy visszautasíthatatlan ajánlat
Három évet húzott le a Tescónál, szerette, de nem jelentett kihívást
neki. Igazából nem keresett másik munkát, mikor egy újabb munka
megtalálta őt. Közel 50%-os fizetésemeléssel tovább lépni... ez nem egy
olyan ajánlat, amit visszautasít az ember, így került másfél évvel
ezelőtt a sajtóban nemrég elhíresült Greencore-hoz.
Szakmailag itt került végre a „helyére”, mert bár az ő bizonyítványa
még a villanyszerelés minden ágáról szól (kivéve magasfeszültség), ő
mégis leginkább hibakeresésben, a gépek javításában jó. A Greencore-nál
sokat tanult, több tanfolyamot elvégzett, ezért lassan innen is tovább
fog lépni.
Az évek során, ha kis csúszásokkal is, de mindig igyekeztünk
beszerezni a megfelelő papírokat: residence kártya, permanent residence
kártya, naturalisation azaz állampolgársági igazolás, brit útlevél.
Ez utóbbiakat a fiam külön megköszönte nekem a múlt héten. Tudta,
hogy ezt én forszíroztam minden áron, mert úgy éreztem kell ez nekünk.
Hogy biztosan itt lehessünk itthon.
Mielőtt a kritikusok belekötnének, hogy én hol vagyok a képben. Nos,
én anya vagyok és feleség, ez azt jelenti, hogy ébresztőóra, szakácsnő,
titkárnő, anyagbeszerző, takarító, tanító néni, tudakozó, pincérnő,
orvos, gyermekfelügyelő, ápoló, tiszt, fotós, tanácsadó, pszichológus,
könyvelő, ATM stb...
