BUÉK!

Göthös ünnep

Hetek óta toligálom hogy írjak a blogra, vagy képeket, hangulatot, akármit. De nem megy. Betegek vagyunk. Megint. És megint karácsonykor. A két fiú hozott haza két különböző nyavalyát. Én szerintem már a kettő keverékét kaptam el. Valószínűleg ennek volt köszönhető hogy a szokásos tünetek mellé olyan extra nyalánkságok jutottak az első pár napra, mint szélvihar a fülben és hályog szerűség a szemen. Férjem tiz éve most volt először volt orvosnál betegség miatt. Nem mintha sokra ment volna vele, kifogta "kedvenc" orvosunkat, mert csak hozzá volt emergency időpont. A jó doki meg szépen elhajtotta a fenébe, úgyhogy egy ideig tuti megint nem kívánkozik vissza. Kár hogy a 12 órás munkaidő meg a majd 40 fokos láz nem kompatibilisek egymással. Egy héttel később a gyerek vizitált ugyanannál a dokinál. Én már inkább nem is kértem időpontot mikor mondták melyik doki lesz. Márk pedig ugyanúgy járt mint az apja. Lepattintották rendesen. Pedig ő mindig kapott eddig gyógyszert. De most nem. Irt neki a doki igazolást és mondta neki hogy az iskolának még a környékére se menjen, merthogy iszonyat csúnyán fertőz. De gyógyszer az nuku. Még az asztma inhalert se írta fel neki.

Azóta eltelt pár hét. A nagyján túl vagyunk. Amíg nem kell a gép elöl felállni és bármit is csinálni addig egész elviselhető. Ha fel kell akkor részemről úgy nézek ki mint aki épp zuhanyozik és fuldoklik egyszerre. Legjobb barátom a Fisherman's Friend. Igaz lassan mentol mérgezést kapok tőle, de még az is jobb mint fuldokolni. Hát így készültünk mi a karácsonyra idén. Fotózgattam, de jó bénák lettek, szóval csak kedvenc hómanóim teszem ide mutatóba. Pillanatnyilag ennyire futotta tőlem.

Kisvárosi hírek: Kezdődik...

Hétvégén mondhatni hivatalosan is elkezdődött a karácsonyi szezon a szokásos össznépi bulival. Én már nem járok ki, mert nagyjából mindig ugyanaz a műsor és már annyira nem tud izgalomba hozzni...na jó most van kötött galamb is mikulás sapkában. :)

A képek forrása: OurChesham.

Padlóra küldve

Általában ritkán osztom meg a magánéleti hasfájásaimat itt a blogon. De ez most kikívánkozik belőlem.
Ugyanis az történt hogy számomra teljesen váratlanul a fiam közölte hogy jó eséllyel egy távoli egyetemre fog járni, ergo jövő ősszel el fog költözni itthonról. Erre valahogy kicsit sem számítottam ezért eléggé készületlenül ért a hír. Meg amúgy is...eddig ha szóba került a téma mindig arról volt szó hogy a helyi egyetemre megy ahová itthonról be tud járni busszal vagy kocsival, ha már lesz jogsija. Most viszont hogy lassan itt a jelentkezési határidő és elkezdett utána nézni az egyetemeknek kiderült hogy minőségi IT oktatás elég kevés helyen zajlik és ezek legtöbbször tőlünk távol. Vagyis költöznie kell és onnantól max hétvégente látjuk egymást. Feltéve hogy hazajön. Na, ennek még csak a gondolatától is kifeküdtem.  Egyszerűen fogalmam sincs hogy fogom ezen túltenni magam. Persze tudom én felnőnek a gyerekek, meg el kell engedni a kezüket, meg a többi hasonló szöveg amit ilyenkor szoktak mondani. És persze menjen is, hisz ezen múlik a jövője. De attól én még ebbe egy kicsit belehalok. És tudom hogy ő is fél, hisz borzasztóan kötődik hozzánk. Mert élete része hogy naponta százszor meg kell ölelgetnie, hogy a szófára nem tud úgy leülni hogy ne hozzám bújjon, hogy ne jöjjön és mesélje el mivel játszik épp vagy hogy mit meséltek neki a haverjai vagy mik az őt pillanatnyilag foglalkoztató dolgok. Hogy ne kérjen hát- vagy fejvakarászást, mert nekem olyan jók a körmeim erre, vagy hogy ne simogassam a fájós lábszárát (igen még mindig növőfélben van), vagy mikor rajta van a nyunyó és jön bevackolni magát itt az asztalom mellett az ágyba ahol a kezével még épp elér....és még sorolhatnám ezeket az apróságokat napestig. Neki se lesz könnyű... és tudom ennél másoknak jóval nagyobb gondjai-bajai vannak. De ugye mindenkinek a sajátja fáj a legjobban. Hát ez van...