Mivel a férjem 2004-ben már volt idekint egy két hónapos "tanulmány úton" igy először ide jöttünk Chesham-be. Férjem bármi áron szerette volna Londont kihagyni. Ezért aztán itt álltunk egy számomra eszméletlen picinek tűnő viszont gyönyörű városkában egy buszra való csomaggal természetesen szállás nélkül. Egy ismerős végül megszánt minket és pár napra kölcsönadott egy épp felujitásra váró szobát. Egy francia ágy meg a bőröndjeink befértek, más már nem. A következő öt napban az az ágy volt az életterünk. Azon ettünk, aludtunk, játszottunk a gyerekkel. Mit mondjak maradandó élmény volt a szó negativ értelmében. Annak ellenére hogy a napok jó részét nem töltöttük ott. Lakást próbáltunk szerezni magunknak. De rá kellet jönnünk hogy bankszámla, munkahely és itteni referenciák nélkül ez szinte lehetetlen. Még akkor is ha kifizetjük a teljes bérleti időt előre, holott azért az nem kis összeg. Végül rájöttünk ez igy nem megy. Páromat rábeszéltem egy autó megvételére igy legalább azt tudtuk már mivel fogunk költözni. Utolsó szalmaszálként felhivtunk két londoni magyar szállás adással foglalkozó emberkét akikről utóbb kiderült hogy testvérek. Ők adtak ki nekünk szobát végül Wembley-ben. Igaz az indiai negyed kellős közepe viszont a ház frissen felújitott és szép tiszta volt. Először a legkisebb szobát kaptuk meg az emeleten, mert már az volt csak üres. Egy hónappal később lent a föltszinten egy nagyobbat, majd decemberben pont karácsonyra sikerült elfoglalnunk a ház legnagyobb szobáját itt végre négy hónap után ki tudtam pakolni.





Ez utóbbi mármint a kipakolás már rám fért nagyon mert azért négy hónapig bőröndből élni és szó szerint fel slihtolva lakni na ez megfeküdte a gyomromat rendesen. Arról nem is beszélve hogy 9-10 másik emberkével osztoztunk a házon és a közös helyiségeken. Vagyis a konyhán, fürdőszobán és az udvaron. Ha igy él az ember akkor a kisebb-nagyobb össze zörrenések ugye mindennaposak. Bár első perctől kezdve kicsit igyekeztünk kordában tartani a társaságot. Igy nagy zajongások ritkán voltak bár a fölső szint lakóiról minden lépésnél tudtam annyira le hallatszott, ezt viszont nem róhattam föl nekik lévén nem az ő hibájuk volt hanem a ház sajátossága. Közben persze nem unatkoztunk. A férjemnek csináltunk bank kártyát, angol jogositványt, NI numbert, majd vállalkozói kártyát. Két hétig takaritó munkát vállalt, majd később baromi szerencsével bekerült villanyszerelőnek egy épitési céghez. Onnantól kezdve sinen voltunk. Közben a fiamat próbáltam iskolába beiratni. Lejártuk a környék összes suliját de mind zsúfolásig túl volt terhelve és szóba sem álltak velünk. Végül januárban egy távolabbi suliba (busszal fél óra) felvették. Akkor nagyon örültünk neki, de később be kellet látnunk hogy nem a legjobb választás volt. Fiam jószerivel egyedüli fehér gyerekként az osztályban először érdekes volt, majd két héttel később már céltábla. Rendszeresen belekötöttek, megverték. Végül a szüneteket a wc-ben bujkálva töltötte. És egyre jobban utálta az iskolát. Közben a tanárnéni felhivta a figyelmemet azon apróságra miszerint jó lenne ha megtanitanám a fiamat angolul olvasni. Én?!?! Kérdeztem. Hát igen, felelte ő mert hogy erre neki mint tanárnak nincsen ideje. Na ekkor rendült meg végleg a bizalmam a Preston Park School-ban. Holott az angol iskola rendszer ellen már akkor is berzenkedtem mikor kiderült hogy ők nem veszik tekintetbe egy gyerek előéletet vagyis iskolázottságát (a mi esetünkben ennek teljes hiányát) illetve a nyelvtudás béli hiányosságokat sem. Egyedül a gyerek életkora érdekli őket aszerint kapja meg a évfolyam beli besorolását aztán vagy megszokja vagy megszökik. Mi megszöktünk, igaz csak pár hónappal később. De ennyire ne szaladjunk előre. Márk egyre rosszabbul tűrte a sulit, egyre többet volt beteg és szinte semmit nem tanult ez alatt a hónapok alatt. Közben a házban jöttek-mentek, cserélődtek a lakók. Érzésünk szerint mindig rosszabb és rosszabb lett a helyzet igy rövid időn bellül elhatározásra jutottunk. Ideje saját lakást bérelnünk. Mivel bútorunk nem volt igy kizárólag bútorozott lakások jöhettek szóba. Ezáltal férjem régi álma Chesham és vonzáskörzete kiesett mivel ott csak üres lakásokat adtak bérbe. Végül sikerült találni egy árban, méretben, berendezésben nekünk való lakást. A Bertie Road-i első lakásunkat.